Nagy várakozással ültem le, hogy végre megnézzem ezt a filmet: a svéd Thomas Anderson alkotása a 2008-as év egyik legnagyobb sikere volt hazájában, a nemzetközi fesztiválokon valóságos díjesővel jutalmazták (48 különböző elismerést kapott!), már az imdb top 250-es listáján is szerepel, a közönség és a kritikusok egyöntetű, rajongó lelkesedése kíséri mindenütt, ahol bemutatják.
A rendező John Ajvide Lindqvist – már nálunk is kapható - horror-bestsellerét vitte vászonra, melynek különlegessége, hogy a klasszikus vámpír-sablont, - vagyis a halandó ember és a halhatatlan, örök kárhozatra ítélt, természetfeletti lény kapcsolatát - a külvárosi lakótelepek sivár világában kelti életre és értelemzi újra. A "realista rémregény " szerzője egyszerűen tökéletes forgatókönyvet írt: milliméter-pontosságú eleganciával hozza a lassan bontakozó iszonyatot és az egyre mélyülő drámát. Az Engedj be! törékeny és bensőséges hangvételű film: intim hangulat és nyitott szív szükséges a befogadásához. Ritkán fordul elő velem, hogy csak többszöri nekifutásra sikerül végignéznem egy filmet, s még annál is ritkábban, hogy miután adtam neki egy „második esélyt”, egészen beleszeretek és újra látni akarom. Javaslom, hogy a lehető legszűkebb körben tekintsd meg, mert ez olyasmi, amit valóban „be kell engedned”. Én nem győzöm áldani a megérzésemet, hogy végül megtettem.
Oskar (Kare Hedebrant) egyszerű, hétköznapi kisfiú, ám végtelenül magányos. Elvált szüleitől nem sok figyelmet kap, tejfehér bőre, szőke haja, lányos külseje, az átlagnál valamivel gyengébb fizikuma pedig kegyetlen osztálytársai állandó céltáblájává teszi. Szótlanul tűri a testi-lelki terrort és az állandó félelmet, ám titkon sorozatgyilkosságokról szóló újságkivágásokat gyűjt és kést hord magánál. A szomszéd lakásba költöző Eli (Lina Leandersson) egy idősebb férfi – talán az édesapja – társaságában érkezik a telepre. Ő is más, mint a többiek: neki sincsenek barátai, sőt még iskolába sem jár, a fogvacogtató tél ellenére nem hord meleg ruhát, időnként egészen csapzottnak és ápolatlannak tűnik, idegenség és szomorúság árad belőle, s bár ő is csak 12 éves, de koravén és valahogy nagyon különös lány. A két magányos gyerek lassan mély, életreszóló barátságot köt egymással, miközben körülöttük egyre baljósabbá válik a légkör: a környéket rejtélyes gyilkosságok tartják rettegésben.
Lindqvist beletrafált: kétségünk sem férhet hozzá, hogy a 80-as évek svéd lakótelepén lehet a legelcseszettebb dolog örök életre ítélt vámpírnak – és gyereknek – lenni! Innen aztán tényleg nincs kiút: a délutáni sötétség, az állandó hideg és a mindent beborító hó, a lakóközösség vigasztalanul depressziós, egymásba kapaszkodó, mégis végérvényesen elszigetelt középkorú és idős figurái és az unalomra perverz könyörtelenséggel reagáló kamaszok mellett a kelet-európai szocreál közege szívet melengető, már-már idilli helynek tűnhet. Anderson filmje hideg és kíméletlen egzisztencialista dráma, amely üt, mint a jégcsákány és jóval több köze van Tarkovszkijhoz, mint a Twilight hipertrendi tinédzsereihez.
A vámpír egyszerre ijesztő és tragikus figurájának a 19. századba berobbanó népszerűsége mélyén a vágyak és a valóság összeegyeztethetetlenségének, az én és a külvilág, az egyén és a társadalom kibékíthetetlen szembenállásának a romantika idején felismert tapasztalata áll. Külön bejegyzést érdemelne, miért virágzik manapság újra a vámpír-tematika: talán az elszigeteltségünk, talán a menekülhetnékünk lett még nagyobb, talán a sötét oldalunkkal békülünk, de az is lehet, hogy a feltétel nélküli bizalom és szeretet iránti vágyunk erősebb most, mint valaha. Az Engedj be! is erről szól: a magányról, az egymásra utaltságról és egymásba kapaszkodásról is, de leginkább a feltétel nélküli bizalomról és szeretetről egy olyan helyzetben, ahol a valódi oldódás tényleg lehetetlen. A két gyerek számára ez a kapcsolódás, az első igaz barátság és szerelem története nélkülöz minden romantikát és minden „cool-ságot”, ahogyan a vérszívás aktusában sincs itt semmi erotika, csak szűnni nem akaró éhség-szomjúság és mély kétségbeesés.
Ez a film lélegzetelállítóan gyönyörű, s hogy miért? Számomra elsősorban a hibátlan rendezés, a két gyerekszínész csodálatos arca, őszinte tekintete, minden sallangtól mentes játéka és Hoyte van Hoytema operatőr lenyűgöző finomságú képei teszik azzá. A kihagyásban és sejtetésben rejlő erőt a rendező maximálisan kiaknázza: kitakart kompzíciók, realisztikus, mégis érzékeny közelképek (számos apró, jelentéktelennek tűnő, kiemelt momentum, mint például Oskar csizmás lába), az akció nélküli, mégis szívbe markoló jelenetek (örömteli száguldás a havas tájon – a kevés felszabadult pillanatok egyike, Oskar angyalian tiszta mosolya vagy az ablaküvegen lassan felszáradó tenyér lenyomata – á l’hommage de Tarkovszkij). Az „akció” pedig éppen a hiányával válik átütővé: azzal, ahogyan Anderson minden kínálkozó horror-ziccert kihagy. A lakótelep kellős közepén, a friss, ropogós fehér hó megvilágításában szenvtelenül megmutatott vércsapolás csak a kezdet. Eli portyázásait általában csak távolabbról, kontrasztos megvilágításban látjuk, s a kevés valóban horrorisztikus jelenet, másként hat, mint azt egy horrorfilmtől várnánk: nem sokkoló vagy izgalmasan borzongató, hanem vigasztalan és szomorú. A két meggyötört főszereplő - eredendően beteljesülhetetlen - , fokozatos közeledésének jelenetein kívül a film legmegragadóbb pillanata az utolsó előtti, medencés jelenet, ahol valóban elakadt a lélegzetem! Hogy miért, azt nem árulom el, nézze meg, aki elég bátor és elég nyitott ehhez a filmhez.
Számomra az Engedj be! 10/9 pontos alkotás, egyetlen dolgot fűznék még hozzá: egyre inkább úgy érzem, minden az attitűdön és a szándékon múlik, s ez az, ami igazán fontos. Ha ezt az elképesztő megjelenítő erőt, tehetséget és őszinteséget ez a rendező, s ez a stáb valami örömteli, valóban felemelő dolog elkészítésére használná, talán ők maguk is mgelepődnének, mi mindent lennének képesek megmozgatni vele. Így marad a szomorúságba és fájdalomba ágyazott törékeny szépség, mint igazgyöngy a kagyló belsejében.
