Két idegen fekszik egy kórteremben. Az egyik Jack Nicholson, a másik Morgan Freeman. A sok fekvés közben összehaverkodnak. Mindketten halálos betegek, max egy évük van hátra. Az egyikük tele van pénzzel. Összeírnak egy listát, hogy mit kellene még csinálni az életben - aztán nekivágnak a világnak.
Rob Reiner filmjével az a baj, hogy a nem túl eredeti, de jó alap ötletét kapkodva valósítja meg, és ettől az egész szétcsúszik. Jó a felvezetés, az ismerkedés bemutatása, a lista megírása és az út eltervezése, de onnantól mintha valakit kergetne a tatár. Az egyik pillanatban pizsiben ülünk az kórházi ágyon, egy vágással később pedig készülünk kiugrani ejtőernyővel egy repülőből. Meg oké, ejtőernyőzés meg sportkocsivezetés, nem igen tudjuk meg, hogy ezek miért olyan súlyosak, de mivel rögtön utánuk kapunk egy világ körüli utat, szinte már teljesen értelmetlenné is válnak. Persze, jók azok a részek, mikor Morgan osztja a bölcsességet, mond ő megindító dolgokat, de ettől még nincs megmentve semmi, főleg úgy, hogy minden ilyen beszéd után rohanunk tovább. Jó, persze, rohanunk, hiszen nincs túl sok idő élni, de ez akkor se stimmel. Hosszabb idő kellett volna ehhez a filmhez, simán elbírt volna a sztori, két, két és fél órát, de ugyebár alig több, mint másfél órába rakták bele az egészet, persze, hogy loholás lett belőle. Arról meg nem is beszélve, hogy az egyik legnagyobb arc, Jack Nicholson, akit minden filmben öröm nézni, itt olyan harmatos, hogy jaj.
Sarah Polley utolsó hetei az Élet nélkülem-ben nem tartalmaztak olyanokat, hogy piramis nézés, ő inkább torta evést és egyéb egyszerűeket írt fel a maga listájára, és azt hiszem, ettől lett az a film sokkal emberibb és szerethetőbb. A bakancslista is valami hasonlónak indul el (többek között), de aztán olyan nagy akar lenni 93 perc játékidőben, hogy nagyon csúnyán belebukik, és egy 6/10-es kis felejthető, üres filmecske válik belőle.
