A félig szétütött arcú Robert Downey jr. kiszáll a kocsijából, és odamegy a hülyén öltözködő és két húron hegedülő Jamie Foxx-hoz az autópálya szélén... 
... aztán Robert, a (nem lecsúszott, elnézést) neves újságíró és a hangokat halló skizó Jamie fura barátságot köt. Aki valaha látott már vicces-szomorú-megható drámát a tengeren túlról, az pontosan tudja, hogy mi a szitu. Szomorú tény, de ez van: a Soloist a világon semmi újat nem bír fölmutatni. Joe Wright (Atonement) filmje ugyanúgy működik, mint a Rain Man vagy a Reign Over Me, sőt, mondhatni tökéletesen ugyanaz. Egyszerűen csak végigjárja az elődök által már kitaposott ösvényt. Viszont azt jól csinálja.
"Én még soha nem szerettem úgy semmit, mint ő a zenét"
Illetve mondhatni, hogy jól csinálja, mert azért vannak itt hibák. A legszembetűnőbb és legnagyobb és legérthetetlenebb az Jamie Foxx öltözködése. Jó, ez is egy "igaz történet alapján" film, lehet, hogy az igazi fickó is így nézett ki, de ez filmen mégse működik. Valami eszméletlen hatásvadászat-kényszer ordít róla, mintha azzal akarná a film nyomatékosítani a karakter elme állapotát vagymilyét, hogy amerikai zászlós cilinder és fehérre festett arc? Másnap meg sárga csillógó kabát féleség? Foxx simán át tudná éreztetni a figurát ezek nélkül is, sőt, ezt is teszi, csak ez a sok ráaggatott izé elrontja az egészet. Szerencsére nem teljesen, de csúnyán lehúzza.
A másik pedig Downey, akiről egyre jobban kiderül, hogy egy nagyon nagy arc és színész, ezt a szerepet is szinte csak kirázza a kisujjából - csak hát kábé ugyanazt hozza, mint a Sherlock-ban vagy az Iron Man-ben (és így színészi csúcsa továbbra is a Chaplin-ben meg a Fur-ben keresendő). Ez az egyik. A másik az már nem rajta múlott, hanem a rendezőn meg a vágón, meg az írón stb: ő a narrátor és a főszereplő, de mégse lehet őt átérezni. Lehet, hogy csak nekem volt ilyen, de szerintem a fejlődése meg az egész útja, viszonya Foxx-hoz meg ilyesmik olyan gyorsan történtek, hogy már az egész logikátlannak tűnt.
Illetve jó lett volna eldönteni, hogy miről akarunk beszélni. Emberi kapcsolatokról, a barátságról? Vagy az nyüzsgő de mégis embertelen nagyvárosról? Két ember tragédiájáról? Vagy hajléktalanok szomorú helyzetéről? Esetleg a zene erejéről, vagy miről? Túl sokat akar mondani egyszerre a Soloist, és ezért kicsit hullámzó is lett. A humoros részeket néha olyan szomorú és lesúlytó 5-10 percek követik, hogy már azt se tudom, hogy milyen filmet nézek. A szemem előtt szövődik egy szép de problémás barátság, a stáblista alá pedig kapok egy helyzetjelentést a Los Angeles-i hajléktalanokról. Mi van? De hál' Istennek (Steve Lopez!) azért az előbb említett barátság-szál tisztességesen meg van oldva.
Hibái ellenére azért a Soloist megállja a helyét. Mert a gondolatokat/tanulságokat nagyon jól adja át. Annyira, hogy a film közben elkezdtem a saját életemről gondolkodni. Meg még utána hazafelé is. És ezt azért nem minden film tudja, és ennek köszönhetően válik egyenrangúvá fent említett elődjeivel. Nem mutat újat, de önmagát becsületesen végigviszi. Ezért egy 7/10 jár.
