What's This?

Film meg film meg film meg zene meg film meg úgy az élet meg film meg hype meg kult meg zene meg minden ami jó meg én meg mások és persze film

Őket szerettük

Facebook

Searching

Ha keresel valamit, akkor tags/valami. Pl: http://helsing.blog.hu/tags/the_dark_knight_rises

E-mail

Kérdésed, észrevételed, véleményed van? Írjál nekünk bátran: HELSING.BLOG@GMAIL.COM

Film: Sherlock Holmes 2: Árnyjáték - Sherlock Holmes: A Game Of Shadows (2011)

2012.01.08. 11:20 | Adam Van Helsing | Szólj hozzá!

A Sherlock Holmes 2 egy egyenletesen váltakozó színvonalú film.

Sherlock Holmes (Robert Downey jr.) élete legnagyobb ügyébe kavarodik - összefüggéstelen nemzetközi események között összefüggést sejt, amögött pedig egyetlen embert: Moriarty professzort (Jared Harris). Holmes így hóna alá kapja legjobb barátját, Watson doktort (Jude Law), hogy egy nagy európai turné keretein belül felgöngyölítsék az ügyet, és nyakon csípjék a professzort - aki legalább akkora koponya, mint hősünk maga.

"You're drinking embalming fluid?"

2009-ben nem kis vállalkozás volt a Warner, Guy Ritchie, Robert Downey jr. és Jude Law részéről, hogy új életet leheljenek (sőt, újradefiniálják) egy kismilliószor feldolgozott, mellesleg pedig a krimi irodalom egyik legmeghatározóbb figurájába, Sir Arthur Conan Doyle agyszüleményébe, Sherlock Holmes-ba. A detektív köztudatba rendesen beépült üreguras imázsát teljesen félredobva egy fiatalabb, szinte már akció hőst kanyarítottak belőle (ami tudtommal közelebb is áll Doyle eredetijéhez), aki kis szürke agysejtjein kívül az öklét is előszeretettel használja. Ezen a folyamaton a történetek másik fontos szereplője Watson doktor is átesett, és mivel az új koncepció egyik fontos pontja volt a humor, az egész kapott egy buddy movie jelleget, ami végeredményben leginkább a Halálos fegyver széria egyik közeli rokonához hasonlított. Downey és Law között remekül működött a kémia, a poénjaik jók voltak, Ritchie pedig egy egészen egyedi hangulatot (és Londont) kanyarított köréjük, tele akcióval, stílusos lassításokkal, és egészen remek vágásokkal, hogy Hans Zimmer kiemelkedő zenéjéről és a majdnem 100% blue box (de ide pont ez kellett) látványvilágról ne is beszéljünk. A Sherlock Holmes egyetlen gyenge pontja a sztorija volt, annak is a nyomozás része, aminek a bonyolultsága miatt a részletei és következetessége úgy a harmadik újranézés után kezd összeállni az emberben - de a sok pozitívum és amellett a tény mellett, hogy végül is remek szórakozást kapott az ember a pénzéért, ez nem volt igazán zavaró.

Holmesra ráharapott a nép, így gyorsan el is kezdődött a franchise-gyártás, és két év után már itt is a második rész, ami, mint az várható volt, nem több egy tipikus folytatásnál, de legalább azok közt a jobbakhoz tartozik - bár ez egészen sokáig nem derül ki.

A gondok ott kezdődnek, hogy hiába csapunk bele rögtön a lecsóba, filmünk az istenért se akar magára találni. Itt vannak a figurák, megvannak a dumák, még verekednek is nem egyszer - az egész mégis nyögvenyelősnek bizonyul, és sehogy se tudja elkapni a néző figyelmét (leszámítva egy valóban váratlan fordulatot, amiről a film felén át agyaltam, - hiszen volt időm - hogy ez most jó-e, vagy nem, mert egyrészt bátor mutatvány, másrészt Rodriguez ebbe már beletörte a bicskáját egyszer. Végül arra jutottam, hogy egyáltalán nem rossz, hiszen az alkotók ügyesen áthidalták az esemény keltette masszív lyukat a sztoriban, és, mint mondtam, üdítő merészségnek bizonyult). Természetesen vannak jó megmozdulások, mint a fergeteges geg-parádé Watson esküvőjén, de nem az igazi. Aztán egy idő után a film csak magához tért, és akkor nagyon élvezetessé is vált - hogy aztán visszatérjen alapállásához. A Game Of Shadows egy hullámvasúthoz hasonlóan éli át csúcs és mélypontjait, ennek oka pedig epizódikus jellegében keresendő. Olyan, mintha sok kis sztorit látna az ember, amik mindegyike rendelkezik az eleje-közepe-vége trióval - tehát minden "mit keres ez itt, még a felénél se vagyunk" giga akciójelenet után az egész újra elkezd felépülni, hol több, hol kevesebb sikerrel.

Filmünk tehát hiába rendelkezik minden jóval, teljesen ívtelen története először lefárasztja, majd teljes apátiába löki nézőjét, én meg azon kapom magam, hogy bár Holmes és nemezise, Moriarty (Jared Harris egyébként nem olyan bántóan semmilyen, mint vártam, sőt, egészen elfogadható, de azért mindig eszembe jutott a Daniel Day Lewis pletyka...) társalog éppen, egyáltalán nem figyelek rájuk, mert igazából már nagyon nem érdekel. A Game Of Shadows valahol itt, nyolcvan és kilencven perc között jut el arra a pontra, hogy egyértelműen vérszegénnyé, erőltetetté, és ami a legrosszabb, teljesen érdektelenné válik - ekkor már úgy gondolok Stephen Fry-ra -akit egyébként nagyon sután vezettek fel - és Noomi Rapace-ra, mint teljesen felesleges kellékekre, a nem kevés muníciót használó akciók egy kicsit se mozgatnak meg, Moriarty -ról alkotott véleményem pedig kimerül három betűben (wtf), hiszen egy szó nem esik arról, hogy ez a fickó mit akar (még csak olyan elcsépelt sablonosság se, mint világuralom), ergó nem értem a jelenlétét, és egy főgonosz esetében ez eléggé kínos. Szépen lassan elkönyvelem a 'csőd' jelzőt a filmmel kapcsolatban.

Viszont.

Viszont amikor az utolsó húsz percben az írók és Ritchie félreteszik hadtörténeti és harcművészeti bemutatójukat, és elkezdnek a sztorira, illetve a dialógokra koncentrálni, és a Holmes-Moriarty duónak egy méltó összecsapást megalkotni - na, akkor kábé új játék kezdődik. Hiszen egy: végre megtudjuk gonoszunk célját, ezáltal elkezd összeállni egésszé az eddig látott másfél órás maszlag; kettő: visszakapjuk régi Holmesunkat, aki első sorban az agyával dolgozik - Robert Downey is mintha itt kezdené el élvezni az egészet; három: a Watson-szálon át egy igazi, remekül felépített "ki a fene lehet a hunyó" jelenetet is kapunk; és négy: a kirakós minden darabja a helyére kerül, a film egész lesz, én, a néző, pedig boldog. Mert a Game Of Shadows a végső felvonásra nagyon megtalálja önmagát, hogy mi is akart ő a kezdetektől lenni - teljesen értelmet nyer, és mindezt stílussal teszi. Az meg csak hab a tortán, hogy a két, egyenértékű ám ellentétes lángész nyomtatott eredetijének legfontosabb pontját is sikerül maradéktalanul megidézni. Erre a húsz percre kénytelen vagyok azt mondani, hogy zseniális - illetve kénytelen vagyok újraértékelni a teljes játékidő alatt látottakat is.

Végül kialakul egy olyan balansz, ami azt mondatja velem, hogy az első rész jobb volt, de a második csak minimálisan gyengébb nála, és nincs szégyenkezni valója. Az a gyanúm, hogyha újranézném ezt a filmet, ismerve a hátteret és a motivációkat, sokkal jobban élvezném, sőt, talán még összességében jónak is gondolnám. Visszagondolva egy nagy kirakós az egész - kár, hogy elsőre minden darabnak csak a szürke hátát láttuk. De a kép ettől még jó lett. 7/10.

trailer: https://www.youtube.com/watch?v=lNxhpNpnAkk


(egyébként meg ma három éves a blog :-)

 

Címkék: kritika comedy guy ritchie jude law action crime robert downey jr 7/10 sherlock holmes rachel mcadams stephen fry noomi rapace jared harris

A bejegyzés trackback címe:

https://helsing.blog.hu/api/trackback/id/tr863527077

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása