Ilyen egy igazi álompár.
Frances (Greta Gerwig) 27 éves, New York-ban él, táncos, és legjobb barátnőjével élvezi az ifjúságot. Ám mikor ez utóbbi úgy dönt, hogy férjhez megy, felnő, és egy pillanat alatt otthagyja hősünket, Frances-nek komolyan át kell gondolnia az életét...
"I'm too tall to marry"
Sokáig gondolkodtam azon, hogy a Frances Ha végülis kinek a filmje? Tudniillik, a rendező-főszereplő, illetve az írópáros, Noah Baumbach és Greta Gerwig az életben is párt alkotnak, és jól láthatóan közös szerelemgyerekük ez a mű. Csalóka dolog ez, hiszen Gerwig uralja a vásznat, alakítása, stílusa, igazából egész személyisége átjárja a filmet, így elsőre magát Baumbach-ot csak a háttérben képzeltem el, aki éppen az asszonykának segít a forgatásban. Lassan én szégyellem magam, hogy mennyire vak voltam: hiszen ami a közönség szeme előtt pereg, az egyik legszebb művészi közreműködés, amit láttam.
Baumbach nem hazudtolja meg magát, és teljesen olyan filmet csinál, amit megszokhattunk, és el is várunk tőle: felnövéstörténet ez, mese az élethez való alkalmazkodásról, a terhek ledobásáról, az önállóságról. Rendezőnk mindezt gyönyörűen rejti Greta nevű csomagolópapírjába, talán még jobban is, mit kellene, hatalmas szabadságot adva ezzel főhősének, aki él is a lehetőséggel. Gerwig tökéletesen foglal magába egy egész társadalmi réteget, annak minden jellemző örömével és gondjával, mindezt elképesztő könnyedséggel, szinte kisujjból kirázva - és egy pillanatig se hiteltelen. Ketten együtt pedig olyan filmet tesznek le az asztalra, amit a hetvenes évek Woody-ja is megirigyelne - a Manhattan-re való hajazás se csak a fekete-fehér képekből áll. Az életre való megoldásuk pedig pofátlanul egyszerű, mégis tanítóvaló lenne egy egész generációnak. És mondtam már, hogy mindezek mellett még nagyon vicces is? 8,5/10.
