Philip utolsó főszerepe, az új John le Carré adaptáció, a harmadik Anton Corbijn film - az elvárások az egekben vannak, kérdés, hogy sikerül-e megfelelni.
Egy félig csecsen, félig orosz menekült érkezik Hamburgba, akinek nagyon komoly terrorista disznókhoz lehet köze. A német hírszerzés, Philip Seymour Hoffman vezetésével rögtön rá is száll a pasasra, akire viszont más ügynökségeknek is fáj a foga. Ki fog előbb odaérni?
"A férfi a fal"
Az első dolog, ami rövid úton az ember eszébe juthat a Most Wanted Man kapcsán (azon túl, hogy "Phil, mi a F@#*omért kellett túllőnöd magad?!"), az egy másik John le Carré adaptáció (tudniillik filmünk alapját a kémregények atyaúristene írta), a pár éve bedobott Tinker, Tailor, Soldier, Spy. A két mű akár testvér, vagy franchise-társ is lehetne: a figurák, a hangulat és a dialógók mellett a fényképezés, a látványvilág, a vágás, sőt, még a színek is Tomas Alfredson munkáját idézik. Ez egyfelől jó, le Carré kémeihez és történeteihez tökéletesen passzol ez a komor környezet, másfelől viszont csalódás, főleg, ha ismerjük jelen filmünk rendezőjét, és annak előző munkáját: Anton Corbijn-tól, a zseniális American alkotójától sokkal többet várnék egy másolatnál. Szomorú, hogy Corbijn valahol elhagyta megismert stílusa nagy részét, s egy olyan világban játszik, ami nem az övé - és amíg George Clooney utolsó, nem éppen vad napjait élmény volt nézni a képi megoldások s az elegancia okán, ami akkor is jelen volt, ha nem történt semmi, addig a Most Wanted Man a felszínen száraz és személytelen (értem én, hogy a sztori ezt kívánja, de hát akkor is), maximum tartalmában lehet érdekes.
Szerencsére abban viszont nagyon is az: Corbijn legalább a belsőségeket rendesen odarakja, okosan csűri-csavarja a dolgokat, míg ez az egyébként igencsak kispályás ügy lassan a világ legfontosabb akciójának nem tűnik. Nagyon ügyesen őrzi ebben a minimális tempóban a feszültséget, jó arányban adagolja a király pillanatokat, és karaktereivel is remekül bánik, akiket eszméletlen jó gárda kelt életre (Philip természetesen megint mindent visz, de Dafoe is igyekszik lenyúlni a show-t). Viszont amitől a Most Wanted Man igazán működőképes, s amit Corbijn Fincher-módra az utolsó képekkel leplez le, az a morális problémája, annak körbejárása, azon való elmélkedése: ez pedig esetünkben nem más, mint a bizalom. Erről az alapvető értékről szól a mese, annak megszerzéséről és megtartásáról, az abban való hitről. Rendezőnk gyönyörűen is kezeli a témát, és mesterien zárja le, olyan kérdést lógva hagyva így a nézőtéren, ami még jó ideig ott fog motoszkálni a fejekben.
Ezek után egy kicsit se tudok haragudni filmünkre, hiszen egy hatalmas élményt, egy kiválóan előadott, kemény kálváriába csomagolt, kegyetlen erkölcsi tanórát ad, ami úgy is képes halál izgalmas lenni, hogy gyakran semmi se történik benne. Hogy a tálalást már láttam valahol? Nagy ügy. 8,5/10, és nagyon örülök, hogy ígéretével ellentétben Corbijn nem hagyja itt abba a rendezést.
