Lányok, hagyjátok a lányregényeket. Ez itt a ti filmetek.
Furiosa (Charlize Theron) éppen szökni próbál Immortan Joe élhetetlen birodalmából, s ritka fontos zsákmányt visz magával. Szerencséje, hogy mellészegődik a szintén menekülő Max (Tom Hardy), a országúti harcos, mert így talán lehet némi esélyük az őket üldöző Joe, és nagyon kemény verdákkal felszerelt serege ellen.
"My name is Max"
Harminc éve már, hogy Őrült Maxi tiszteletét tette a vásznakon, de ha George Milleren múlik, ez a szám jóval alacsonyabb lenne. Az eredeti széria atyaúristene már lassan évtizedekkel ezelőtt megtervezte visszatérését a beteg állatokkal és még betegebb járgányaikkal felvértezett, posztapokaliptikus Ausztráliába, de a dolog csak nem akart összejönni - hol a pénz ment el, hol Mel Gibson hülyült meg, hol pedig az időjárás tett keresztbe mindennek. Ám rendezőnk most végre megvalósíthatta nagy álmát, s én azt mondom, jó, hogy végül ennyit kellett várni. A Fury Roadra ugyanis most érett meg igazán a világ - pontosabban arra, hogy kicsit megváltozzon általa.
Az idén hetven éves Miller olyan tökösen áll hozzá a dolgokhoz, mintha csak fele annyi idős lenne: két oldalról támadja le a filmvilágot és a közönséget, s közben hatalmas fityiszeket integet mindenfelé. Egyrészt úgy ahogy van, megújítja a kortárs akciófilm intézményét: egy olyan közegben, ahol a gyönyörűséges CG munkák, a rángatózó, "action in your face" kamerák és a bullet-time leszármazottak uralkodnak, ő oldschoolban nyomja, a valóságot rögzíti, autókat épít, reptet és robbant fel (percenkét átlag kettőt), a sivatagban forgat, és olyan csodálatos, rázkódásmentes felvételekkel operál, hogy azok összessége már-már felér egy szimfóniával. Az őrület és káosz, amit letesz az asztalra, egyszerre brutális és művészi, s bizony ha van igazság a Földön, ezzel megszabja a következő évek trendjeit - akárcsak a Matrix vagy a Bourne Ultimatum saját idejében.
De ezt már tudtuk előre. Senki se rejtette véka alá, hogy itt egy újító szándékkal megáldott vizuális orgia lesz, amire már önmagában oda kell figyelni, és amire a geekek és a filmbuzik már hónapokkal ezelőtt kiverték. És senki se hitte, hogy ez csak a műsor egyik fele.
Millernek ugyanis van még egy ütőkártyája, ez pedig a beltartalom, aminek már puszta léte is meglepő. A Fury Road ugyanis a valaha készült egyik legjobb, és talán legfontosabb feminista film. Olyan, amitől Thelma és Louise végleg elkocsikázhat a nyugdíjas évekbe, és amilyet Ripley vagy Sarah Connor kalandjai óta nem láthattunk. Amiben a nők tényleg nők, nem pedig akciómacák, akik csupán az esztétikai élményt emelik az akció közepette. Ahogyan Miller foglalkozik a gyengébbnek titulált nemmel, s hosszú évek alatt tökéletesített vízióját nekik szenteli, az csodálatra méltó és követendő: erőteljesen, de egy pillanatig se tolakodva, szájbarágós szentbeszédek helyett szimbólumokkal és tekintetekkel, amiket a nézőnek kell összeraknia magában. Az így körbeírt igazsága (miszerint a nemek egyenlőek, de szükségük van egymásra) pedig egyenesen szívmelengető, nem utolsó sorban azért, mert Charlize Theron és Tom Hardy kettőse tökéletesen testesíti meg azt. Nagyon remélem, hogy sok hozzájuk hasonló párt és szellemiséget fogok látni a közeljövőben.
Miller tehát mindenkinek megadja a magáét - az akciósnak és a gondolkodónak, a plázásnak és az artosnak, vagy ha nagyon otromba akarok lenni, akkor a férfinak és a nőnek is. Filmje grandiózus és szemet gyönyörködtető, de az az igazán érdekfeszítő, ami a királyságos mocsok és őrület alatt van. Nem mondom, lehetne változatosabb (a huszadik autós üldözés azért kicsit már fárasztó), valamivel izgalmasabb, illetve maga Mad Max is túlléphetne azon, hogy csupán címszereplő - de hát semmi se tökéletes. Viszont az, hogy a Fury Road egyáltalán megközelíti ezt a fogalmat, már megérdemel minden elismerést. 8,5/10.
