What's This?

Film meg film meg film meg zene meg film meg úgy az élet meg film meg hype meg kult meg zene meg minden ami jó meg én meg mások és persze film

Őket szerettük

Facebook

Searching

Ha keresel valamit, akkor tags/valami. Pl: http://helsing.blog.hu/tags/the_dark_knight_rises

E-mail

Kérdésed, észrevételed, véleményed van? Írjál nekünk bátran: HELSING.BLOG@GMAIL.COM

Film: Szárnyas fejvadász - Blade Runner [The Final Cut] (1982)

2012.04.17. 15:48 | Adam Van Helsing | Szólj hozzá!

Egyszer minden mestermű a megérdemelt helyére kerül.

Los Angeles, 2019. A legmodernebb, már teljesen emberi szintetikus lények, a Nexus-ok egy kis csoportja visszatér a Földre. Vezetőjük, Roy Batty (Rutger Hauer) a teremtőjét keresi, nem éppen barátságos célból. A Nexusok nyomába a legjobb Blade Runner (lényegében robotvadász), Rick Deckard (Harrison Ford) ered.

"I want more life"

Ridley Scott 1979-ben beírta magát a filmtörténetbe az Aliennel, hiszen nemcsak a horror műfaján belül alkotott maradandót, de a science-ficiton egész zsánerének mutatott egy új utat. Három évvel később megismételte a bravúrt: a Blade Runnerrel alapművet, kultuszt, mérföldkövet tett le az asztalra. Egy olyan filmet, ami messze megelőzte a korát. Ám mielőtt rátérnénk a lényegre, lássuk egy kicsit a mű nem mindennapi életútját.

1982-ben, bemutatás idején a közönség nem volt rá vevő - a harminc éve 28 millióba kerülő project még saját árát se bírta visszahozni a pénztáraknál, Harrison Ford ide vagy oda. Ez érthető, hiszen a mély sci-finek akkor se volt könnyű dolga, főleg egy ilyen sötét és depresszív feelinget sugalló filmnek, főleg a nyári szezonban, és főleg E.T. tarolásának kellős közepén (a két premiert csupán két hét választotta el az utóbbi javára). Scott mesterműve csendesen folyt le a süllyesztőbe, és különösebben senkit nem izgatott a dolog - ugyanez történet Vangelis filmhez írott, szintén korszakalkotó zenéjével is.

Viszont a Blade Runner egy olyan, ritkaságszámba menő darab, ami nemcsak kiállta az idő próbáját, hanem annak előrehaladtával nemesedett - a mindenkori sci-fi rajongóknak köszönhetően szépen lassan építette a maga kult-státuszát, ami odáig fajult, hogy a stúdió 1992-ben egy re-release mellett döntött. Sőt, Scottnak még egy újravágást is engedélyeztek, (amiből pedig szinte a "Director's Cut" definíciója vált), és ő pár apró simítás mellett könyörtelenül, ámde remek érzékkel kivágta a film alatt szinte végig hallható, anno a stúdió által erőltetett narrációt, és az eredeti, eléggé happy endes befejezést, illetve a közepét megtoldotta egy kulcsfontosságú, pár másodperces felvétellel. Ennek a három "apró" mozzanatnak köszönhetően a film szinte újjáéledt: keményebb, letisztultabb és mélyebb lett. Scott rendezői változata olyannyira jól sikerült, hogy mára már azt tartják az igazi Balde Runnernek.

Szóval a Nexus hajsza új formában ismét a mozikban dübörgött, és ekkor fedezték fel egyöntetűen az értékeit. Méltó helyére került a kritikusok és a nézők szemében egyaránt, és végérvényesen bekerült a filmtörténet és a sci-fi nagykönyvébe, mint fordulópont és hivatkozási alap. 2007-ben, a 25-ik évfordulóra, illetve a BD megjelenésre született még egy verziója (egyébként több is van neki, itt utána lehet járni), a "Final Cut": Scott itt véglegesre csinosította filmjét (92-ben nem volt ideje egy alapos munkára, mert pont az 1492 illetve a szintén alap Thelma and Louis között volt), kiküszöbölte a hibákat, letisztította az egészet. Mondhatni, végre tökélyre vitte látomását. A Blade Runner rögös útja ezzel a változattal ért a végéhez - mi is eme végső formájával foglalkozunk.

Szögezzük le, nem könnyű mozi ez: lenyűgöző kivitelezésű világa leharcolt, sötét és deprimáló, hangulata melankolikus, története lassú, stílusa szemlélődő, főhőse passzív. Bizony, Deckard utolsó melója nem éppen egy adrenalinbomba, és ő is egy lajhár energiaszintjével veti bele magát az egészbe. Hősünk annyira kiégett, hogy kiégettebb nem is lehetne. Célba lőni tud, nyomozni nem nagyon (bár valószínűleg nem akar), és inkább csak sodródik az eseményekkel, mintsem görgetné azokat - gondoljunk csak arra, hogyan kerül a végső összecsapás színhelyére. Aktivitást akkor mutat, ha nőt csábít el, vagy ha az életéért menekül. Harrison Ford karaktere egyáltalán nem ura a helyzetnek, sőt, eléggé kiszolgáltatott - nem hiába a future-noir alapműve (is) a Blade Runner. Scott, így kvázi főhős híján nem sok kapaszkodót hagy az egyszeri nézőnek, aki nagyon könnyen beunhatja magát, hiába pereg a szeme előtt egy masterpiece.

Ez azért van, mert grandiózussága (azok a díszletek, ahhhh!!!!) és egyéb felszíni kvalitásai mellett ez egy eléggé lírai film, aminek ha nem kapod el a lelkét, vagy minimum a hangultatát, akkor megette a fene az egészet. Mert bár cselekménye, vagyis a nyomozás nem is, de jövőképe és erkölcsi illetve filozófiai síkjai valami hihetetlen izgalmasak. Aki vevő az efféle filmekre és témákra, az rögtön másképpen fogja értékelni a 2019-es Los Angeles felett lassan sikló kamerát, a mocsokkal teli utcák felett lebegő hirdetőtábla szövegét, vagy az origami unikornist. Aki képes arra, hogy a vászon mögé nézzen, az nemcsak egy olyan világot fog látni, amit messziről elkerülne, hanem egy olyan világot, amit bár messziről elkerülne, de ugyanakkor azon nyomban bele akar merülni, és minden titkát megfejteni. Mint a legjobb sci-fik, a Blade Runner is bizonyos szemszögből ajtó egy olyan valamire, aminek soha nem fogod látni a végét - és talán nem is akarod.

Philip K. Dick "Do androids dream of electric sheep" című irománya filmünk alapja. Aki nem tudná, ez a fickó a sci-fi irodalom egyik legnagyobb alakja, aki totálisan fejre állította a műfajt. Művei eszesek és elgondolkodtatóak (Hollywood is egyre gyakrabban húzza elő őket (Total Recall, Minority Report, Scanner Darkly)), előszeretettel keverte bennük a társadalmi hanyatlást, a mesterséges intelligenciát, a virtuális világokat és a paranoiát. A Blade Runner volt az első Dick adaptáció (amit ő sajnos már nem láthatott), s az itt felsorolt témákból az első kettőt tudhatja magáénak - és olyan profin, valamint újszerűen dolgozik velük, hogy akárcsak írója, ő is utat vág a következő évtizedek műfaji képviselőinek, úgy mint Proyas, Spielberg, vagy maga Kubrick.

A motor itt a teremtés. Az azzal járó erkölcsi dilemmák egész sora. Teremtő és teremtett viszonya, melynek a végén egy kérdés áll: mi a különbség a kettő között? Dick és Scott nemcsak összegyúrja, új köntösbe öltözteti, de tovább is fejleszti Mary Shelley Frankensteinjét és Fritz Lang Metropolisát. A Blade Runnerben olyan robotok szaladgálnak, akik már nem is robotok, hanem emberek, sőt, emberibbek az embernél. Az érzelmeket megtanulják, szeretik egymást, és élni akarnak - igen ám, de mesterséges mivoltuk miatt négy év után meghalnak. Hol itt az igazság? Scott - nagyon ügyesen - nem keresi a válaszokat; ezt a feladatot karaktereire, de leginkább a nézőkre hagyja. Inkább csak egy olyan apró részleten mereng el, hogy mi is az élet, és miért is éljük mi azt? Ne kérdezd, hogy ez pontosan hol történik, mert ezt érezni kell, ahogy az egész filmet is, akárcsak a Driveot, a Shame-et vagy az Inceptiont, hogy a közelmúltból mondjak példákat.

És ha még nem evett volna meg eléggé a film, akkor Scott rádob még egy lapáttal. Olyan stílussal viszi végig ezt a komor víziót, ami a legnagyobb rendezések közé emeli a végeredményt. Gondolj csak a nyitóképre, a lángokra a szemben, a bagolyra vagy falon csurdogáló vízre (és akkor már az egész üldözésre). Én már akkor elveszek, mikor egy moraj kíséretében megjelenik fekete háttéren a vörös betűs cím: Blade Runner. Karfához szegező művel van dolgunk, ami az észbontó zene segítségével a végefőcím  befejeztéig fogva tart - és azután se mersz nagyon felállni.

Ez a film egyszerre ijesztő és gyönyörű. Egy olyan, lélekkel teli rémálom, ami egy audiovizuális gyönyör is egyben. És amikor a füstös és sötét sikátorok felett Roy Batty a zuhogó esőben elmondja utolsó szavait, ott összeszorul a szív. Ha engeded ennek a Blade Runnernek, akkor ő beszippant, de úgy, hogy utána napokig támolyogsz tőle - miközben dübörög benned Vangelis zenéje, és enyhén megborzongva próbálod elképzelni, milyen lehet egy lángoló csatahajó az Orion övén. Ha Ridley Scottnak van igazi mesterműve, akkor ez az. 11/10.

trailer: http://www.youtube.com/watch?v=J_hYs1jBy8Y

Címkék: kritika harrison ford scifi thriller drama ridley scott rutger hauer blade runner 11/10

A bejegyzés trackback címe:

https://helsing.blog.hu/api/trackback/id/tr824456411

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.