Az út folytatódik tovább, az államat ismét a földön keresem, és értelmes meglátásoknak még mindig híján vagyok.
Az első részben megismert Szövetség immáron három különböző úton halad tovább: Aragornék egy országot készülnek megmenteni, a hobbitok egyik fele fákat mozgat, a másik fele pedig folytatja menetét az ellenség szívébe. Közben Szauron és Szarumán egyre durvábban játszik...
"Remek kard ez, Hama fia, Hales"
Egy előre átgondolt, egységes trilógia második részét megcsinálni embert próbáló feladat. A középső részeknek valahogy se elejük se végük nincs - a bemutatáson már átestünk, de az utolsó részre tartalékolt végkifejletet még nem szabad becélozni. Úgy kell izgalmat és miegyebet generálni, hogy közben mindenki tudja, hogy még koránt sincs vége semminek. A másik nagy probléma pedig az újdonság hiánya: ha az első rész valami új és meglepő (esetleg formabontó) alkotás volt, akkor másodjára ezt a kártyát nem lehet kijátszani: a közönség már fel van készülve az adott világra, sőt, elvárásai vannak azzal szemben - szóval a második körnek még meg is kell harcolnia azért a varázsért, ami elődje esetében szériatartozék volt.
Egy második részt létre lehet hozni bravúrosan, teljesen új recept szerint (Empire Strikes Back, The Dark Knight), lehet időhúzásként kezelni, és elrontani (The Matrix Reloaded), vagy lehet szimplán csak jól csinálni, tartva a színvonalat, ha a fene fenét eszik is, legyen az akármilyen magas. Peter Jackson monumentális trilógiájának középső fejezetének, a Two Towers-nek nem nagyon volt más választása, mint az utóbbi (tekintve az egész széria egyszerre történő forgatását, illetve a meglévő alapanyagot), de nagyon jól van ez így. Sőt, a felszínen emelkednek is a tétek, hiszen egyre több részletet kapunk Középföldéről, kultúrákat és helyszíneket egyaránt, nem beszélve a mindent elsöprő Helm-szurdoki incidensről, és a korát megelőző CG-ről (Gollam, hát vaze, tíz éve volt, hogy a frászba csinálták ezt??!!). Ráadásul a történet is szélesebb skálán mozog: miután a Szövetség felbomlott, egy helyett három csoport útját követjük végig, ami persze sokkal változatosabbnak hangzik. A Two Towers, legyen bármilyen jó is, az én szememben mégsem tud felnőni a Fellowshiphez, már évek óta.
Ugyanis ez a sok-sok erény hátrány is egyben: minden jobb és nagyobb, színesebb és tágabb, és természetesen a lélek ott dübörög továbbra is - de valahogy nem annyira. Az előző rész (ez furán fog hangzani) intimsége, valamint fő motívuma, az utazás, és az azzal járó összes érzelmi töltés megcsappan. Helyét az egyre nagyobb teret nyerő háború, és ezáltal csaták egész sora veszi át - ráadásul három szálunk közel sem képvisel egyforma szintet, és meg-megakasztják egymást. Teszem hozzá, ezt a filmet ennél jobban nem lehetett volna megcsinálni, és ha önmagában nézem, még mindig egy zseniális fantasy-eposz, ami újra és újra szétszaggatja a vásznat. Arra, hogy imént említett hibái léteznek, megmondom őszintén, én is magasról teszek.
Mert amikor Szarumán végigméri seregét, amikor elkezd szakadni az eső az ostrom előtt, amikor az entek nekiindulnak, amikor Gandalf megérkezik pirkadatkor, Kelet felől, vagy amikor Samu előadja, hogy vannak még szép dolgok a világon, akkor egyszerűen nem lehet mit csinálni. Nézni lehet és ámulni, és ugyanolyan lelkesedéssel befogadni másodjára is ugyanazt a mesét, mint elsőre. A Gyűrűk Ura továbbra is varázsol - nem teljes gőzzel, de majdnem. És az is bőven elég. 9.5/10.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=MMDIw5nA7k4
(ez még mindig a világ egyik legjobbja)