A filmvilágnak most kellene úgy tíz évre befejeznie a vámpírkodást.
Eleanor (Saoirse Ronan) és anyja, Clara (Gemma Arterton) már kétszáz éve élik az üldözött nők nehéz életét - ugyanis ők vámpírok, akik egyfolytában váltogatják élőhelyüket. Ám a legújabb állomásnál eléggé félremennek a dolgok...
"We have time"
Az elmúlt bő fél évtizedben a vámpírok annyira túl lettek járatva, hogy manapság már nevük puszta említse felér egy klisével. Nincs ezen mit szépíteni, a vérszívók aktuális újhulláma kifújt, a közönség megunta őket - vámpírfilmet forgatni 2013-tól a következő feltámadásig valószínűleg ciki (meg különben is, most a zombi a menő). Nem csoda hát, hogy Neil Jordan (aki egyébként eme szubzsáner egyik legismertebb/legjelentősebb darabjának rendezője) sorra zárt kapukat talál a Byzantiummal, hiszen mostanra már pont lejárt a határidő. Viszont ha ez a film lesz a láz hattyúdala, nos, akkor keresve se találhatna az ember jobb befejezést.
Pedig látszatra Jordan vámpírjai se klasszikusok, az íratlan szabályoknak ők is sorra fittyet hánynak (mondjuk melyik film nem... szegény éji szörnyeket már annyiszor kifordították, hogy rájuk se lehet ismerni), a hardcore rajongók meg verhetik a fejüket a falba... de talán mégse fogják ezt tenni. Ugyanis ha a Byzantium külsőségekben sántít is a vámpírmítosz terén, az tagadhatatlan, hogy ezen lények belső értékeit, elvileg nem létező lelkük világát, s a modern életben való helyzetük bemutatását rendkívül jól tálalja. Jordan mer ízlésesen újítani a témában, (számomra) nagyon eredeti és érdekes ötletekkel bővíti a legendát, ám a szellemiséget nem téveszti szem elől. Filmje minimális cselekményét két órában tárja elénk, amolyan klasszikus eleganciával, sötéten és líraian, elmerengve kisebb-nagyobb részleteken, helyzeteken, érzéseken. Művében a vérontás és a prostitúció remekül megfér a szépséggel és a szerelemmel (nem beszélve az anya-lánya kapcsolat boncolgatásáról), melyek így egymást erősítve csuda jó kis mixet adnak ki - egy olyan igazi, melankolikus vámpírdrámát, amiről valahogy nem tudod levenni a szemed. Az ilyenfajta alkotásokat pedig nem csak az Edwardok és Collinsok idejében kell megbecsülni, hanem úgy általában is, hiszen ritka az ennyire erős stílussal és hangulattal rendelkező film, ami észrevétlenül eszi be magát az emberbe, és aminek sokkal inkább a lelkületére, mint tényleges történéseire érdemes koncentrálni - és így lesz ez sokkal több egy puszta vámpírfilmnél. 8/10. Meg persze a Saoirse által nyújtott esztétikai élmény is hozzáad a dologhoz.