Ismét sikerült három jókis filmet pótolni.
Arthur, a legjobb parti - Arthur (2011)
Otthoni bemutatójakor annyira nem érdekelt senkit, és annyira nem tartotta jónak senki, aki látta, hogy a hazai moziforgalmazásba már el se jutott a tévésorozatokon edződött Jason Winer első nagyjátékfilmje - ezt egyrészt sajnáltam, mert jó kis filmnek tűnt, másrészt a hírek alapján örültem, hogy nem pazaroltam el egy mozijegy árát. Kicsit félve is ültem le a Home Box Office elé, hiszen az időmet még elrabolhatja - viszont, ultranyálasan fogalmazva, a szívemnek jutott ez a megtiszteltetés. Az Arthur ugyanis egy imádnivaló film. Pont olyan, mint címszereplője: a rengeteg marhaság és felületesség alatt a szép lelke rejlik. Persze, ennek a filmnek a sztoriját (dúsgazdag valaki beleszeret egy másik, nem dúsgazdag valakibe, és hát az nem járja) már kismilliószor láttuk, ennélfogva a menetét is jó előre ki lehet számolni. De hát az Arthur kulcsa a tálalás. A legelvetemültebb infantilizmus találkozása azzal az igazán szép szerelemmel - ezzel engem kilóra meg lehet venni. Az ilyen jó karakterekkel meg pláne - Russel Brand, Helen Mirren és Greta Gerwig alapjai olyan jól ki vannak találva, hogy nem csoda, hogy látszik rajtuk az élvezet (nem mellékesen nagyon jólesett, hogy nem Jennifer Garner volt a love interest). Bájos film az Arthur, és éppen ezért egyáltalán nem baj, hogy pofonegyszerű. 8/10.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=rtTVquZ2TFk
Michael Clayton - 2007
Nehéz eldönteni erről a filmről, hogy okos, vagy csak okoskodó-e. Ugyanis Tony Gilroy olyan jó stílussal ruházza fel filmjét, hogy az nagyon sok mindent eltakarhat. Adott egy ügyvéd, sőt, inkább egy "takarító" (aki George Clooney, aki ismét bizonyítja, hogy piszok jó színész), akinek van egy súlyos titkokat tudó, ám félőrült haverja, illetve a titkok tárgyát adó cég idegroncs képviselője - ők hárman menetelnek jobbra balra, addig, amíg meg nem oldódik minden. Túl sokat nem tudunk meg róluk, inkább csak sodródnak az eseményekkel, és különösebben nem történik semmi - mégis van egy tapintható feszültség a levegőben, ami nemcsak viszi a filmet, de átlagon felül jóvá varázsolja azt. Mit lehet erre mondani? Taps a rendezőnek, hogy élvezhetővé tesz egy semmilyen forgatókönyvet (bár ő írta azt is)? Vagy taps a színészeknek a remek játékért, ami iszonyat jól néz ki, ám sok tartalom nincs benne, így sok mindent bele lehet látni? Nem igazán tudom, mit gondoljak a Michael Calyton-ról. Nem vitás, hogy nem rossz film, sőt - de hogy miért nem, azt nem tudnám megfogalmazni. Ezt újra kéne nézni - de ahhoz meg semmi kedvem. 7/10. Nyeh.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=wOoYPJLhaO4
Good Night, and Good Luck. - 2005
George Clooney ezzel a filmmel csak úgy szórja a meglepetéseket. Egyrészt meglepő a témaválasztása, hiszen eddig a filmig a kutya se nézett volna ki belőle egy politikai filmet; meglepő, hogy a végére milyen elegánsan szúr be egy ilyen fontos, nem kevés kritikát tartalmazó üzenetet; és végül meglepő, hogy az egykori tévés sztár/Batman/álomgyári álompasi ilyen bitang jó rendező. A Good Night egy remek korrajz, emléktábla egy éráról és foglalkozásról, olyan stílussal körítve, hogy lerakom a hajamat. Clooney a legminimálisabb eszközökkel dolgozik, mégis tökéletesen áthozza a feelinget, annak minden feszültségével együtt. Pedig nem sok mindent látunk, mégis olyan érzésem van, mint amikor az All The President's Men-t nézem: hogy ez most nagyon nagy. Ennek a filmnek egyetlen hibája van, mégpedig az, hogy minimalizmusa egy ponton visszaüt: semmilyen "fűszer" nem jár a filmhez, csak a száraz igazság. Az viszont pokoli jól van tálalva. De a végszó pedig annyira üt, hogy igazából baromi nem érdekel a többi. 9/10.
