Tudom, hogy elcsépelt, tudom, hogy már én is mondtam, de ez most hatványozottan igaz: ilyet még nem láttál.
Egy rakás elcseszett gyerek és borzalmas apa pokoli napja Los Angelesben, kiknek sorsai szegről-végről összekötődnek - estére pedig szokatlan zápor és megváltás várható (már akinél).
"Csendesen ítéletet hozok"
Az apák bűnei a fiúkra szállnak - eme egyszerűen hangzó, ámde roppant súlyos állítást járja körül jó három órában Paul Thomas Anderson Magnolia című filmjében, amit szokás szerint nem csak rendezőként, de íróként is jegyez. Természetesen a lehető legnehezebben teszi mindezt: 4-5, egybefonódó történetszállal, kilenc főszereplővel, és annyi drámával, amennyit még az életben nem kaptál egy filmen belül. Nem hangzik könnyűnek, mi? A rendezők 90%-ának valószínűleg beletörne a kése az anyagba, hiszen az rendkívül komplex és mély, tele utalással és sorok közti üzenetekkel, nameg egy rakat ordítozó emberrel, akik két és fél árt szenvednek, aztán esik a béka - ez még a legnagyobb mozimágusok kezéből is egy élvezhetetlen masszaként jönne ki, mert lássuk be, a Magnolia papíron valóban az.
Ehhez képest P.T. szinte már pofátlan könnyedséggel és játékossággal áll saját gyermekéhez, sőt, azt is ezekkel a személyiségjegyekkel látja el. Hiszed vagy sem, ez a több órás karakterdráma iszonyat szórakoztató, szinte eteti magát - Anderson mesterien megalkotott szereplői, és azok nem mindennapi napja egy pillanat alatt beszippantják az embert. Hirtelenjében nem is tudom, mit csodáljak jobban ezen a fickón: az írói vénáját, a filmszerkesztéshez való tehetségét, a kifogástalan egyensúlyérzékét, vagy a szemtelenségét a médium iránt? Mert P.T. rendesen feszegeti ám a határokat, miközben jó nagy fityiszt mutat mindenkinek, és akkor dobja be bombáit, amikor a legkevésbé számítasz rá - legyen szó poénokról vagy lelki sérülések fájóan életszerű prezentálásról. Anderson egyszer megröhögtet, rögtön utána megríkat, majd lesokkol, egy idő után pedig már egyszerre teszi ezeket, te meg már azt se tudod, hogy hol áll a fejed - egyáltalán állt-e az valaha valamikor? És mindezt abszolút fogyasztható módon.
Igen, tudnám még pár bekezdésen át fejtegetni, hogy mekkora mestermű ez, de most inkább azoknak kedvezek, akik utálják ezt a filmet, és belátom (miután leveszem a rózsaszín szemüvegemet), hogy nekik is teljesen igazuk van, és bizony itt vannak hibák. Anderson elég gyakran feszíti túl a húrt (kezdve a játékidő hosszával), hiszen Julianne Moore hatszor tovább ripacskodik ordítozik, mint kellene, Jason Robards nyolc perces monológja azért tényleg fárasztó tud lenni, és valóban, bizonyos szemszögből csak egy rakás ember nyafog, és ez hosszú távon kiborító - és még lehetne sorolni. Igen, P.T. kezébe valóban nyomhatott volna valaki egy ollót, vagy egy kedélyjavítót.
Ugyanakkor az vitán felül áll, hogy ilyen filmet nem láttál: ami ennyire intenzív, ennyire összetett és több síkon működő, és ahol ennyi remek színész hozza ki magából a legtöbbet. Ha pedig szerencsés vagy, és mindez nem untat, hanem bekebelez, akkor ennél jóval többet kapsz: szájbarágás nélkül születő válaszokat, a folyamatos felfedezés izgalmát, az egyre nagyobb döbbenetet ("ilyen nincs, vaze!" felkiáltással), talán még egy kis önismereti leckét is - és mindenek felett élményt. Mert a Magnolia tud az lenni, elsőre és sokadjára is, és nagyon remélem, hogy Neked is az lesz - én a mai napig emlékszem az első éjszakánkra, pedig nem tegnap volt. Azért ez valami. 10/10.
trailer: én most azt mondom, hogy minél kevesebbet tudsz, annál jobb lesz. Trust me.
