Hagyd otthon a benned élő felnőttet - ezt ő úgyse értené.
Mikor egy dimenziókapun keresztül mega-szörnyek szabadulnak rá a világra, az emberiség összefog, és mega-robotokkal vág vissza nekik. A sokéves háború végére azonban már nem állunk olyan jól, így közeledik a mindent eldöntő, végső csata...
"A számok olyanok, mint Isten kézírása"
Az egykori magányos, mexikói kissrác, Guillermo del Toro mára joggal vívta ki a (film)világ folyamatos figyelmét, hiszen bátran állíthatjuk, hogy a legnagyobb kortárs mozimágusok egyike. Filmjei sötétek, mint az éjszaka, és betegebbnél szenzációsabb szörnyetegekkel vannak tele, mégis dübörög a többségükben egy csodálatosan szép lélek, ami még a felnőtt korosztályt is képes elérzékenyíteni - vagy egyszerű zúzdák esetében "csak" ámulásra kényszeríteni a felvonultatott kreativitás láttán. Többek között egy Faunnal és két Hellboy-al a háta mögött sokáig a Hobbit rendezői székében is helyet foglalt, ám a project körüli végeláthatatlan tökölésnek köszönhetően otthagyta a bulit, mondván, ő se lesz fiatalabb, és még rengeteg mindent szeretne csinálni. Tudva, hogy milyen irányban mozdult el Középfölde, és látva, hogy del Toro hogyan éli ki magát a Csendes-óceánon, azt kell mondjam, hogy kimondhatatlanul örülök eme három évvel ezelőtti döntésének.
Ugyanis a Pacific Rim-el valami olyasmit hozott össze, amit csak ritkán látni. Egy olyan gigantikus, vászonszaggató moziélményt, amitől úgy maradhat tátva a száj, mint anno az első Transformersen, vagy a többség számára az Avataron (egy jóval régebbi generáció számára pedig a Star Wars lehetett ilyen). Guillermo szabadjára engedte legvadabb álmait, határokat nem ismerő fantáziáját, s eme szellemben küldte egymás ellen robotjait és szörnyeit - akik szintén nincsenek elhanyagolva. A mexikói fém monstrumainak hátteret, háborújának szinte már történelmet ad (a film több, mint egy évtizedet ölel föl), és a végére maguk a szörnyek is kapnak némi sztorit, mellyel rendezőnk ügyesen idézi meg Piros első kalandját. A semmihez se fogható zúzások mögött így jóleső kreativitás húzódik meg, és egy "óriásrobotok vs. óriásszörnyek" című mozitól ez több, mint kellemes meglepetés.
Éppen ezért nagyon fájó pont, hogy del Toro pont a saját fajtájával, vagyis az emberekkel nem tud mit kezdeni. Bár a mellékszereplők jópofák (Ron Perlman állat!), de a főhősök kivágott papírfiguraként rohangálnak fel s alá, ami talán nem is lenne olyan nagy baj, ha a film nem akarná komolyan vetetni őket. De sajnos ezek a pálcikaemberek drámázni akarnak, súllyal rendelkező mondatokat kimondani, és ez baromi rosszul áll nekik, de főleg a filmnek. Érdekes, hogy Guillermo figuráit pont érzelmekkel képtelen megtölteni, pedig ő ennek a mestere.
Így persze joggal kérdezheted, hogy hol az a fene nagy érzelmi töltet, ha nem a humanoid szereplőkben? Megnyugtatlak, nem is a robotok vagy a szörnyek környékén kell keresni - a varázslat ezúttal a vásznon innen történik. Ha jól állsz hozzá a Pacific Rim-hez (vagyis egy hatalmas idézőjelben kezeled az egészet, ahogy arra del Toro nem egyszer utal is), és legalább fele annyira vagy a társadalom szerint elmeroggyant, mint én, akkor ő igazi varázslatot fog neked szállítani - egy olyan kalandot, amit utoljára gyerekként éltél át a nagyszoba szőnyegén. És az bizony bazi megható, amikor saját álmaidat látod életre kelni, lehetőleg az elérhető legnagyobb vásznon (mert ezt úgy kell). Del Toro saját bevallása szerint ezt a filmet tizenkét éves énjének készítette - nos, a kis Guillermo elégedett lehet, de a sor a nem áll meg nála, mert azt hiszem, nagyon sokan vagyunk még, akiknél a belső kissrác majd' kiugrik a bőréből, és heves köszönömöket mondogat a moziszékben.
Így minden hibája ellenére (amiket sajna nem hagyhatok figyelmen kívül) a Pacific Rim egy hatalmas nagy fun, aminek gyengéi gond nélkül törpülnek el erényei mellett, és ami ezüsttálcán szállítja az igazi mozivarázst. Csak azokat a fránya dialógokat írta volna meg valaki rendesen. 8,5/10.
