A romantikus és párkapcsolati filmek alapja csütörtökön immáron nálunk is trilógiává bővült - ennek örömre íme egy kis visszaemlékezés kedvenc szerelmespárunk első kettő traccspartijáról. (SPOILER ON)
Jesse (Ethan Hawke) és Celine (Julie Delpy) húszas éveik elején találkoznak egy vonaton, aztán együtt töltenek egy éjszakát, nagyon egymásba esnek, majd elválnak - de elhatározzák, hogy majd újra találkoznak, fél év múlva. Az élet persze közbeszól, ám a találka nem marad el, csak halasztódik - és ez talán nem is akkora baj...
"Ha létezik Isten, akkor szerintem nem bennünk, hanem valahol kettőnk között van"
Mielőtt felkel a Nap - Before Sunrise (1995)
Álmodoztál már arról, hogy teljesen hétköznapi körülmények között, tök véletlenül összefutsz egy gyönyörű lánnyal / szívdöglesztő pasival, aki szívesen tölti veled az idejét, akivel megértitek egymást, és akivel elég egyetlen éjszaka ahhoz, hogy lélekben végérvényesen összejöjjetek, hiszen ő legalább annyira megszeret téged, mint te őt? Nos, Richard Linklater ezt az univerzális fantáziát (mert ilyen az életben nem létezik) álmodta vászonra immáron tizennyolc éve, méghozzá a legreálisabb módon. Munkája oly tökéletes, emberi és bájos, hogy egy pillanatig nem jut eszedbe, hogy képtelenség, amit látsz, éppen ellenkezőleg - ha tehetnéd, már a film közben felpattannál egy InterCity-re, hátha neked is bejön. Jesse és Celine egyetlen bécsi éjszakában prezentálja azt, amihez egyébként jó esetben is hetek kellenek, végigjárva az összejövés állomásait, és közben a világ legtermészetesebb módján cserélik ki eszméiket az életről, szerelemről, halálról és miegyebekről. Álomszerű az egész, de fogadok, hogy legszívesebben te is mindig ezt álmodnád - egy ilyen természetes szerelemnek már a puszta látványa is simogat.
Ám egyszer fel kell ébredni, visszatérni a földre (mert a vége felé azért kezd már kicsit kilengeni a duma- és nyálmérő), hiszen az élet megy tovább. De Linklater valami über-zseniális módon úgy forgatja meg benned a realitás kését, hogy igazából még azt is szépnek látod - hiszen egy ideig (kilenc évig) megadja neked a szabadságot arra, hogy eldöntsd hőseink sorsát. A Before Sunrise így egy ponton többé is válik, mint a világ egyik legjobb love story-ja (mely titulust a természetes dialógoknak, rendezésnek, játéknak, környezetnek és az előadott/előidézett érzelmeknek köszönheti) - felfogható tesztként is, lemérheted vele, hogy te hogy viszonyulsz mindehhez, talán valamit még tanulhatsz is magadról. Én anno biztos voltam benne, hogy ez a fiú és ez a lány többé nem találkoznak, de nagyon akartam, hogy ne legyen igazam. 10/10.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=9v6X-Dytlko
Mielőtt lemegy a Nap - Before Sunset (2004)
A 95-ös, klasszikussá érett menethez képest a 2004-es folytatás pont fordítva működik: míg a Sunrise a varázslatba csempészett némi realitást, addig a Sunset a könyörtelen valóságban villant meg egy kis csodát. Linklater egy pillanat alatt hazavágja az első rész okozta romantikus képzelgéseidet, és nem mást tol helyette a képedbe, mint magát az életet - és abban nem nagyon van helye ilyesmiknek. Az életben továbblépés van - így a film is új szintre lép, a karakterekkel együtt a társalgások témái is kilépnek a lányregényekből, a romantikát való elmélkedést felváltja a párkapcsolati problémák és az élet nehézségeinek kivesézése. Felnőttesebb, realistább, már-már darkosabb film ez elődjénél, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne szép annál - hiszen egy ilyen megváltozott környezetben (és itt most nem a Bécs és Párizs közti különbségekre kell gondolni) megtalálni ugyanazt az érzést nehezebb, egyben nemesebb feladat is.
Éppen ezért nagyon kár, hogy egyszerű, földi problémák miatt csúszik le a Sunset a tökéletességről - olyanokon, mint az időkezelés, a minimálisnál több cselekmény hiánya, és a vágóolló hanyag használata. Bár alig lép át a 80 perces küszöböt, néha nagyon hosszúnak érződik, lévén a valódi beszélgetések át-átfordulnak töltelék rizsálásokba, melynek köszönhetően Julie Delpy is bontogatja már azon idegesítő szárnyait, melyeket később egyéni munkáiban él ki (és amiktől a falra mászom). Emellet pedig a helyszínekből eredő fordulatok száma is nullává redukálódik, és némi egyhangúság nyer egyre nagyobb teret - mert itt már tényleg csak egy élőben közvetített társalgásról van szó.
Ettől persze még nem kell félteni a Before Sunset-et, hiszen így is messze műfajtársai felett jár, csak megkopott a frissessége, a szenvtelensége, a lendülete - mondhatnám, öregesebb, érettebb lett. Akárcsak a közönsége, szóval az összhang tökéletes - hiszen a szív mindkét oldalról változatlan maradt. 8,5/10.
