Mi van akkor, ha megölsz egy filmet?
Marky Mark és a funky fiúk éppen felderítést végeznek afgán területen, ám közben iszonyat balszerencse éri őket. Hiába oldják meg emberségesen az azzal járó morális problémát, belekerülnek a földi pokolba, vagyis egy tűzharcba, amit kábé száz tálib ellen vívnak ők négyen...
"Ne csámcsogj bele a mikrofonba"
Hiába az aktualitása, illetve képviselőinek igen magas száma, a jó közel-keleti háborús film ritka, mint a fehér holló. Kathryn Bigelow-on kívül szinte senki se tud mit kezdeni ezzel a területtel: a végeredmények általában baromi unalmasak és üresek, ugyanakkor még fontoskodásuk is halálra fárasztja az embert - nem csoda, hogy a pénztáraknál való bukás kéz a kézben járt velük. Erre, jóval a "divathullám" után jön Peter Berg, és rácáfol előző mondatom minden pontjára.
Berg (akit filmográfiája alapján jogosan gondolnánk egy maximum középszerű iparosnak) ugyanis két oldalról támad. Egyrészt lepakol az asztalra egy székbe szegező, és vászonra nyitott szájjal meredő akciómozit,.. nem is, inkább egy igazi háborút, kendőzetlenül, annak minden intenzitásával és brutalitásával. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani az élményt, mintha a Ryan közlegény partraszállását húznák el egy órára, csak sokkal feszesebben és durvábban. A Lone Survivor harcjelenetei... najó, kimondom: zseniálisak, erejük elképesztő, és rég nem tapasztalt, zsigeri moziélményt nyújtanak, amikor még a kóládért se mersz nyúlni. Egyszerűen elképesztőek ezek a szekvenciák, de valószínűleg fele ennyit se érnének, ha nem lenne ott a 'másrészt'. Mert másrészt rendezőnk egy igazi, remekül felépített drámával (és a tökéletes Walhberg-Kitsch-Foster-Hirsch bandával) is operál, aminek köszönhetően a poklot nem csak nézed, de fiúkkal együtt át is éled, és a szíved szakad meg, ahányszor csak keresztüllőnek valakit. Ez a kettősség tökéletes harmóniában dübörög együtt, ami lelket visz a vérfürdőbe, és ami az utóbbi évek (egyik) legjobb háborús "kalandjává" varázsolva ezt a filmet. Ráadásul Berg a végére még egyet csavar a dolgon, és akkor már nincs mit tenni: a Lone Survivor nyílegyenesen halad afelé, hogy az év eddigi legjobbja legyen.
Aztán a célegyenesben felrobban a motor.
Meg vagyok győződve arról, hogy a történelem során még egy film se nyalta így ki a saját seggét. Persze, az igaz történetek esetében illik archív felvételeket mutogatni a stáblista alatt, de Berg ezt fényéveken túl viszi a megengedett határon: olyan gigamega giccsé alakítja mindezt, hogy egy hányózacskót is mellékelni kellett volna a jegyhez. De még a komplett családi fotóalbum fellapozása se elég, még hülyének is néz engem, mint nézőt, és írásban is elmondja azt, hogy én most mit is láttam a két óra alatt, ha esetleg olyan idióta lennék, hogy nem fogtam volna fel. Ennyire még ember nem végzett ki egy filmet, komolyan mondom, láttam magam előtt, ahogy a maximum-közeli pontszám egyre csak fogyatkozik.
És az a baj, hogy ez az értékelhetetlenség nem csak arra jó, hogy felbassza az agyam, hanem arra is, hogy eloszlassa azt a rajongói ködöt, amit a film addig, teljesen jogosan kiharcolt magának. Akkor pedig eszembe jut, hogy itt bizony nem csak golyók, de durván banális mondatok is repkedtek, hogy sokszor igazából csak félkész karakterekért szorítottam, illetve hogy nem igaz, hogy a rengeteg zuhanás alatt senki se verte szét a koponyáját egy sziklán. Ha Berg a végén szépen csendben maradt volna, mindez elkerüli a figyelmemet, és egy csaknem hibátlan moziként könyvelem el ezt a művet, szóval tartozik önmagának egy taslival.
Mindezek ellenére a Lone Survivor-nak így baromi sok, hibáit messze-messze meghaladó erénye van, s fentebbi magasztalásom egyáltalán nem ok nélküli. A vége ugyan barbár módon el van barmolva, de addig tényleg egy iszonyat jó filmnek örülhetünk, ami saját műfajában tényleg az egyik legjobb. Csak nem kellett volna őt magát is fejbe lőni. 8,5/10.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=yoLFk4JK_RM
