Csipkerózsika és Demóna, a Szépség és a Szörnyeteg. Két klasszikus tündérmese, két kontinens, két film, kétféle eredmény: a múlt héten Európa és Hollywood mérte össze tudását abban, hogy ki tud jobban mesélni. Nézzük, ki nyerte a meccset - a végén pedig természetesen tanulság is lesz.
Demóna - Maleficent (2014)
Amikor a Disney megerőszakolja saját magát, és némi könnyű pénz reményében szó nélkül zsákmányolja ki kincsestárának tagjait, abból általában soha nem sül ki semmi jó. De úgy tűnik, az egeres cégénél is változnak a dolgok, s ha újabban klasszikus meséiket ültetik át élőszereplős játékfilmbe, igenis gondolkodnak előtte egy kicsit: bár egyik se sikerült fényesen, mind az Alice, mind az Oz azért büszkélkedhet eredetiséggel (előbbi folytatás, utóbbi előzmény volt), s most a Maleficent is beállhat ebbe a sorba, méghozzá a legelejére.
Elvileg a Csipkerózsika az, ami emberi környezetet kapott, viszont a gyakorlatban ezt sürgősen felejtsd el, ugyanis pár jelmezen és egy orsószúráson kívül ennek a filmnek a világon semmi köze nincsen ahhoz a filmhez, és én ennek kimondhatatlanul örülök: ugyanis ennyire okosan és kreatívan kiforgatott sztorit nem tudom mikor láttam utoljára, ha egyáltalán. A Maleficent nemcsak nézőpontot vált, de egyéniséget is, egy igazi, zseniálisan kidolgozott karaktert pakolva egy tündérmese közepébe, s így olyan szívet és lelket növeszt magának, amilyet Tim Burton szokott, én meg csak pislogok. Klisék és felszínesség helyett valódi tragédiát kapunk, egy összetört egyént, annak őrlődését és megváltását, valamint egy fantasyt, egy anya-lánya mozit, illetve egy olyan művet, ami felvállalja azt a trendet, amit idén már jópáran: miszerint a család, mint olyan nem feltétlenül a véren múlik. Beltartalmát tekintve a Maleficent egy rendkívül intelligens film, egy szeretnivaló, különc és friss mese, melyben Angelina Jolie simán élete egyik legjobbját hozza, s olyan átéléssel és súllyal kelti életre ezt rajzfilm-boszit, mintha csak a legkeményebb színpadi drámában szerepelne.
Ezért nagyon sajnálom, hogy filmünk többi része legfeljebb átlagosnak mondható: a látvány nem nagy szám, a mellékszereplők semmilyenek (Elle Fanning szerintem azt se tudja, hol van), a mesebeli lények pedig, élükön a tündér trióval kifejezetten gagyik és irritálóak (a fa a kivétel!). Ettől még jár a hatalmas hurrá eme alkotásnak, mert ami belül rejlik, az világbajnok, és simán elvisz mindent a hátán. 7,5/10.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=EWd4fYEEqKs
A Szépség és a Szörnyeteg - La Belle Et La Bete (2014)
A közelmúltban a franciák is előkaptak egy régi mesét, amiből valószínűleg filmtörténetük legdrágább tagját rántották össze: szinte lefolyik a pénz a vászonról, annyira gyönyörű a látványvilág, akár digitális, akár valódi díszletekről beszélünk - az biztos, hogy európai csúcsszínvonal, ami Hollywood-al is simán felvenné a versenyt. Igen ám, de valamiért innen, az öreg kontinensről nézve az álomgyár nem is szól semmi egyébről, mint a felszíni csillogásról, s mintha az alkotók is így álltak volna hozzá saját művükhöz. Ugyanis azon kívül, hogy bitang jól néz ki (bár azért a szörnyeteg és a CG kutyák igencsak hagynak kívánni valót maguk után), semmi pozitívum nem mondható el a stockholm szindróma leghíresebb példájának legújabb mozgóképes változatáról. Üres karakterek (Lea Seydoux szerintem azt se tudja, hol van), semmilyen cselekmény, annyi klisés és illogikus elem, hogy beszakad alattuk a ház, illetve a lényeg, vagyis a szerelem és annak kialakulásának teljes mellőzése. Ritka nagy kínszenvedés lehetne ebből, ha az eyecandy nem lenne itt fájdalomcsillapítónak. 3/10.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=_COCCpWhR3Q
És hogy mi eme mese iromány triviális tanulsága? Pofonegyszerű: ha belül üres vagy, cseszheted. Roppantul üdítő az az irónia, miszerint ezt a leckét most Hollywood vágta oda az európai filmművészetnek.
