Wachowskiék számára a határ a csillagos ég - de nem biztos, hogy ez jó.
Jupiter (Mila Kunis), a chicagói, félig orosz takarítónő utálja eseménytelen, kizárólag munkából álló életét. Egy nap azonban rátör egy rakás idegen és egy likantáns fejvadász (Channing Tatum), és hirtelen a fél univerzum őt üldözi. Ez pedig nem véletlen, hiszen ő nem más, mint egy rég elhunyt, intergalaktikus királynő reinkarnációja.
"Emberből és egy farkasszerű lényből raktak össze"
Nem szerencsés, ha az alkotó kifogy az igazi ötletekből - az meg pláne nem, ha ebben az állapotban áll neki alkotni. A helyzet az, hogy Wachowskiék a Matrixszal minden eredetit ellőttek, ami bennük lakozott (a V, a Speed Racer és a Cloud Atlas is adaptáció), így most, mikor a Warner újra egy rakás pénzt adott nekik, nem tehetnek mást, ismételnek. Előhúzzák a már jól ismert kártyáikat: a senkiből lett megváltót, a hazugságra épülő valóságot, a magasabbra törő sci-fit, eközben pedig kapargatják a világmindenség rendszerének témáját, és továbbra se tudnak túllépni a cseppfolyósított emberek fogalmán - csak ezúttal mindezt egy mesésebb, naivabb és szórakoztatóbb(nak szánt) papírba csomagolják. Ez a módszer pedig rövid úton kudarcba fullad.
Pedig eleinte nem olyan vészes a dolog. A Cloud Atlasban kipróbált, radikális műfajkeverés működik, az akciók kellően lazák, a látvány pazar, és bár az expozíció iszonyatosan pocsék (egyszer csak hopp, itt egy idegen világ, minden beharangozás nélkül, és ha erre az előismeretek alapján nem vagy felkészülve, akkor így jártál), a még csak nyomokban felfedett háttér kellően izgalmasnak ígérkezik. A sztori, bár lassan elszálltabb, mint egy cyber fantasy anime, tisztességesen és élvezetesen halad előre, és egy butácska, ám szórakoztató mese ígéretével kecsegtet.
És akkor bealszik az egész. De úgy, hogy többé fel se ébred, gigantikus bolygórombolások ide vagy oda. Felüti fejét az alkotói tanácstalanság, aminek a vége egy zagyva ötletbörzévé redukálja a filmet, eközben pedig az unalom térhódításba kezd a nézőtéren. Ekkor jön el az a pont, mikor az addig úgy ahogy működő látszat elsorvad, és meglátod az igazságot: az egydimenziós karaktereket és a röhejes dialógokat, az újrahasznosított elemeket és a teljesen sablonos cselekményt, a nemrég még zseniálisnak tűnő abszurditásról pedig kiderül, hogy igazából csak átgondolatlan és vér ciki.
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Wachowskiékra legközelebb póráz kell, vagy legalább egy útmutató a kezükbe, mert a Jupiter Ascending alapján arányérzékük teljesen elveszett (ez már a Reloadednél is gyanús volt), és nem látják hol a határ. Tény és való, hogy képzelőerejük és vizuális tehetségük jó eséllyel végtelen, ám nem ártana, ha legközelebb az összeszedettségre, és vele a nézői kompatibilitásra is gondolnának. 4/10.
