Akarod tudni, melyik a kedvenc filmem?
Miután Neo (Keanu Reeves) kijut a csapdájából, kezdődik a buli: a gépek serege durván lerohanja Zion-t, és nagyon úgy tűnik, hogy az emberiségnek lőttek. Hősünk egyet tehet: elindul a támadók otthonába, ahol még ember nem járt, hátha tenni tud valamit. Fogalma sincs, mi vár ott rá útja végen... de hogy Smith (Hugo Weaving) ott lesz, az tuti.
"Only a human mind could invent something as insipid as love"
2003 nyarán, a felfokozott várakozásoknak köszönhetően a Matrix Reloaded akkorát kaszált, mint a fene. Hazájában laza száz milliót vert elődjére a pénztáraknál, világszinten meg sem állt hétszáz millióig, és a mai napig a második helyett foglalja el az R-rated filmek bevételi listáján - valamint egymaga többszörösen visszatermelte a rá és testvérére fordított büdzsét. A siker egyik fele kétségtelenül megvolt - ám a másik, a fontosabbik nem igazán. Hiába a viszonylag kedvező hivatalos kritika, a közönség nagy része csalódottan állt fel a székéből, és ezzel párhuzamosan megszületett a trilógiára vonatkozó közvélemény is: az első rész király, és kész. Szerencsétlen Revolutions pedig ott állt megfürödve - hiszen hat hónap múlva már ő következett.
Addig viszont még történt egy-két dolog: jött a zseniális Animatrix, amit a fanokon kívül senki se vett meg, a kiegészítőnek szánt Enter The Matrix játék alul teljesítette magát, a hype elvonult (és egy bizonyos király visszatérésére terelődött), és a szponzorok is szépen elszállingóztak. A másodikkal ellentétben a harmadikhoz nem jártak kapcsolt hirdetések, senki se akarta Trinity-vel reklámozni az új tévéjét, vagy Neo-val a legújabb mobilt, és amíg a Reloadedben öt percenként volt egy reklám, addig a Revolutions egyetlen Samsung plakátot tudott felmutatni. A több fronton is érezhető elpártolás a Warnernek is feltűnt: amilyen cécót csaptak a májusi bemutató körül, olyan visszafogottak voltak a novemberi eresztéssel - a kötelező körökön túl nem fektettek sok energiát a marketingbe (egy percre pontos világpremier azért belefért), és a moziszámot is lejjebb vitték valamivel. Mindezek együttes eredményeképpen a Revolutions fele akkora összeggel nyitott, mint elődje, a nézők rohamtempóban pártoltak el tőle, hazájában pedig saját árát se tudta visszahozni. Mindennek tetejében pedig mindenki hangosan utálta.
Pedig ez a film egyáltalán nem szolgált rá minderre, akár önmagában, akár elődeihez viszonyítva nézzük is. A Reloaded-nél a Revolutions fényévekkel jobban működik: van íve, összetartó ereje, bivalyerős hangulata (hirtelen nem tudnék még egy filmet mondani, aminek ennyire erős "várunk a halálra" feelingje van), ugyanakkor nincsenek üresjáratai, felesleges percei, "romboló poénjai" meg pláne. A lendülete nagyon jó, szinte suhan ez is, akárcsak az első rész, és Wachowskiék folyamatosan elő tudnak húzni valamit a kalapjukból, legyen az karakter, helyszín (Mobil Ave, hát vaze!), fordulat, vagy a néző fejébe elhintett kérdőjel - a harmadik rész szintén kiszámíthatatlan. És visszatérnek azok az elemek is, amikért imádjuk az egész Matrix univerzumot: ismét kapunk egy hatalmas kultúrális koktélt, megfejelve egy nagy adag spiritualitással, amiknek összességén jó sokáig lehet majd agyalni, elméleteket gyártani, később pedig a hitre támaszkodni. Hiszen válaszokat nem kapunk, csak útmutatót, azt a bizonyos ajtót, amin be kell lépni. A Revolutions ezen a téren annyira rendben van, hogy az valami hihetetlen - és még ezeken felül is tartogat valamit, amire majd visszatérünk.
De előbb mindenképpen megérdemel egy dicsérő bekezdést az az akció-orgia, amibe a fivérek a fentieket csomagolják. Legyen az Mátrixon belüli vagy kívüli haddelhadd, filmünk 100%-os teljesítményt nyújt: a Zion ostromához, illetve a csatornás üldözéshez használt CG extravaganza a mai napig ritkaság (akár a kivitelezést, akár az intenzitást nézzük), mondhatni korát megelőző. Közben pedig egyszer se lóg ki a lóláb, nem úgy, mint a közvetlen elődnél, sőt, a fotórealisztikusság végig tapintható, és a hatalmas büdzsé minden centje is érezhető - amit ez a film technikai téren levág, úgy, hogy 2003-as, az lenyűgöző. Az ikonikussá vált Neo-Smith összecsapásról pedig még szó se esett - amennyire a háborús részek megágyaznak a későbbi akciófilmeknek, ugyanannyira teszi azt a végső összecsapás az akkor éppen beinduló képregény hullámmal. Wachowskiék ismét vizuális forradalmat raktak az asztalra, még akkor is, ha ezt már nem szokás észrevenni. A Revolutions tehát a két kötelező "Mátrix-fronton" is kitűnően teljesít - még se szereti őt senki. Végignézve a tényeket, ez érthetetlen. Viszont ha egy kicsit nézőpontot váltunk, talán össze lehet hozni egy megoldás-féleséget.
Mert hát a fivérek is perspektívát váltanak, és gyermeküket az addig megszokotthoz képest más műfajba költöztetik. A bitek, vírusok és kódok világából az egész átvándorol a mesébe: a Matrix innentől elsősorban nem sci-fi, hanem fantasy. A lényegi pontok megváltoznak, a hangsúlyok kicserélődnek, a mentalitás átalakul. A rendszer, és annak felülírása (vagy bármely művelete) az anyagi síkból áttelepül a szellemire, és ez tehetett be sokaknál. Hiszen aki computer geeknek indult, abból spirituális nagyágyú lesz, és amiben a virtuális valóság szétcirkumveniálása volt a lényeg, abban már a megvilágosodásé a főszerep. Baromi nagy ugrás, és nem is feltétlenül lett volna szükséges, hiszen ezernyi más utat is lehetett volna választani - de Wachowskiék ezt akarták. Én azt mondom, jól tették.
A Matrixnak lelke lett - alkotói az utolsó menetre rengeteg személyességet pakoltak bele, gondolataikat a kapcsolatokról, a világról, a hitről, a szerelemről. Természetesen az, ami ennyire személyfüggő, nem veheti fel a versenyt egy olyan univerzális csodával népszerűség terén, mint az első rész - de nem is kell. Én bírom, hogy ennek a filmnek a mostohagyerek-szerep jutott a szérián belül, mert jól is áll neki, és különlegessé is teszi. Bár a hangulat sötétebb Smith ügynök zakójánál is, a Revolutions lelke szó szerint ragyog, és minden belefér, ami igazán számít, és aminek a lényege a szeretet, amivel még egy tomboló programot is ki lehet játszani. Ezek a dolgok pedig visszahatnak a teljes trilógiára, és így lesz az gyönyörű egész. Ha az első rész volt az önmegtalálás, a második az elbizonytalanodás, akkor ez a beteljesülés: tudom, mit kell tenni, szembenézek vele, bár fogalmam sincs, mi lesz a vége - de hiszem, hogy jó lesz. Nekem ennél jobb film nem kell. 11/10.
