Egyszer volt, hol nem volt, egy náci lepte Franciaországban volt egy Brad Pitt, annak volt egy csapata, azoknak volt egy rakat fegyvere és zéró nyelvtudása, viszont a náciknak volt egy Christopher Waltz-uk, annak volt egy olyan stílusa, hogy beszarsz tőle, és mikor ezek mind találkoztak egymással, abból lett a bumm. 
És igen és végre és igen megtörtént: Tarantino kilépett a saját kis felépített világából. Mert azt még a hülye is érzékelheti, hogy a Reservoir Dogs, a Pulp Fiction, a Jackie Brown, a Kill Bill meg a Death Proof az mind egy világba tartozik, elég csak Earl-re, a sheriffre gondolni, vagy arra, hogy mindenki Red Apple cigit szív. Persze nem volt ezzel semmi baj, csak a Death Proof már igen felemás lett, és én azt éreztem, hogy Quentin már mindent elmondott ebben a témában, és csak kényszeresen önismétel (de a végén az autós üldözés azért mindent visz!). De most az Inglorious Basterds végre más, bár minden eddigi Quentin filmből magával hoz valamit, de nem baj.
Mert itt van a Vincent-et és Jules-t egyben képviselő Brad Pitt, a bosszúszomjas szőke csaj, a fickó, akiről csak a végén derül ki, hogy kivel van és mit akar, az egész Jackie Brown ravaszsága (és néhol unalma), valamint Stuntman Mike kalandjainak a brutalitása. Nem beszélve a zenei áthallásról (egyszer feltűnik a Kill Bill egyik száma), valamint a kameramozgásokról (szintén a Kill Billből). Meg persze itt van Tarantino védjegye is, a „csomagtartóból való kifelé-filmezés”, igaz, csomagtartó nélkül, de ugyanaz. Persze a Becstelen Briganty-k nem egy egyszerű „best of” válogatás, hanem egy nagyon stabil lábakon álló külön valami, amin felfedezhetőek a nagy elődök vonásai de nem több.
"Tudod, hogy jutsz be a zeneakadémiára? Gyakorlással"
A moziban ült mögöttünk néhány kölyök, és a film végén levonták a tanulságot, hogy „mekkora uncsi szar volt ez”. Felételezem, úgy jöttek be a terembe, hogy ez most egy fasza háborús akciófilm. NEM. Sőt, a filmben talán három olyan perc van, amikor akciósan lőnek. Viszont százszor annyi feszültség van ebben a filmben, mint bármelyik action movie-ban. Hogyan? Hát a beszélgetések miatt. Tíz percig beszél valaki egy másik valakivel normál hangon, de te mégis rágod a körmöd izgalmadban (remélem ezt majd valaki jobban elmagyarázza). Mert te se tudod, hogy az most tudja-e a másikról hogy ő tudja-e azt amit mindeketten vagy egyikük se tudnak.
És ha már ennyiszer említettem Brad Pitt-et, na, ő mindent visz, bár ahhoz képest kevés szerepe van, hogy vele adták el a filmet. De mikor vásznon van, az úristen. Az a tahó-amcsi játék, a beszédjével meg az arcjátékával hát az huh! Viszont az SS tiszt Waltz úr se semmi, talán még le is nyomja a Pitt fiút, ezért külön öröm őket egyszerre látni. Waltz úr kegyetlen jó, egyáltalán nem azt adja, amire az ember számít stb, stb, szóval nagyon ott van. És a többiek is baromi jók, talán csak Diane Kruger lóg ki egy kicsit a sorból (nem értem, hogy ő mitől olyan jócsaj), de az abszolút csúcspont a két keményfiú után az Mélanie Laurent. A Shosanna-t játszó színésznő valami olyan eszméletlenül szép hogy még, szerintem nincs az a férfi (és nő) a nézőtéren, aki ne kezdene el neki azonnal udvarolni – mármint a külső alapján. És nem mellékesen nagyon jól játszik is.
Tarantino legendás kijelentései („én vagyok a közönség”, „nem filmsuliba jártam, hanem moziba”) is megjelennek azért, mert hát van itt egy kis (nagy) szerelmi vallomás a részéről a mozi felé, és ez jó. A mozit azt szeretni kell, és az Inglorious Basterds pont egy olyan film, amivel szeretni lehet a mozit. Én ajánlom, hogy aki teheti, az ne multiplex-be nézze, hanem keressen egy kis szakadt filmszínházat, mert ott még jobb lehet az élmény, és a mostani 9/10 talán feljebb is mehet. Ja, és történelmi hűséget ne várjunk a filmtől, mert az nincs.
