A 3D a kortárs mozi pénzcsinálója, erről kár vitát nyitni. A legjobb példa erre, hogy a sokáig mega-álomhatárnak tartott, csak valóban kiváltságosok által átléphető egy milliárd dolláros bevételi határt csak ezen a nyáron három film is meghódította, nagyban köszönhetően a felárnak. De vajon van-e ezenkívül bármilyen haszna a harmadik dimenziónak?
A 3D-vel régebb óta kísérletezik a filmvilág, mint azt sokan hinnék. Már 1893-ban, vagyis a mozi születése előtt két évvel is foglalkoztak a technikával, és a mai napig is annak az alapját használjak (vagyis egy bizonyos dolgot két, megfelelő szögben beállított kamerával kell felvenni, és az így keletkezett felvétel együttes képe egy arra alkalmas tárgy - manapság szemüveg - segítségével az agyban a térbeli film illúziójává válik). Már a szimbolikusan első filmnek tekintet A vonat érkezésének is volt térhatású verziója, szóval nem mai találmányról beszélünk.
A 3D technika folyamatosan jelen volt az évek során, de amit ma értünk alatta, ha a mozira gondolunk, az a kétezres évek végének a terméke (nem számítva Robert Rodriguez egy-két kísérletét az évtized közepe felé). Érthető módon először a computer animációs filmek (Szörnyek az űrlények ellen; Fel) csaptak le a lehetőségre 2009-ben, hiszen az ő esetükben nincsen kamera, így számukra a 3D is egy a már meglévő számos technikai fogás közül. Amit élőszereplős filmben a 3D atyjának szokás tekintetni, az James Cameron szintén 2009-es Avatar című filmje. Az Avatar embertelen mennyiségű és forradalmi CG ("computer graphics", vagyis számítógépes trükkfelvétel) trükköt vonultatott fel, köztük a teljesen új alapokra helyezett MO-CAP (motion capture) technikát. Mindehhez jött egy igényes 3D, ami emelt a film élvezhetőségén, de leginkább szélesebb tömegeket vonzott a moziba, aminek meg is lett az eredménye: az Avatar ma a világ legtöbbet kereső filmje, 2,7 milliárd dollárral. És bár ekkor gyorsan kikiáltották a 3D-t a mozi jövőjének, és olyan vívmányokhoz hasonlították, mint a hangos-, vagy színesfilm, már akkor benne volt a levegőben annak a lehetősége, hogy az új dimenzió nem több egy látványelemnél.
Az Avatar után szinte az összes eseményfilmnek szánt alkotást 3D kamerákkal kezdték el forgatni, vagy rosszabb esetben felkonvertálták 3D-re a már meglévő felvételeket (A titánok harca; Harry Potter és a Halál ereklyéi 2). Az első konvertált filmeknél vált igazán világossá, hogy ez az új technika sokkal közelebb áll a cirkuszi csindarattához, mint egy fontos, akár művészi szinten is működő mozgóképi eszközhöz. Ha az ember kicsit jobban belegondol, akkor rájöhet, hogy a 3D nem is lehet több. Ha végignézzük a fontosabb újításokat, amiken a film több mint száz év alatt átment (hang, szín, CG), láthatjuk, hogy az összes felhasználható művészi célokra (is), hiszen minddel lehet úgymond "játszani", segítségükkel ilyen-olyan érzelmeket kiváltani a nézőkből. A 3D viszont erre csaknem alkalmatlan, hiszen a mélységen kívül nem sok mindent tud (még) átadni. Ezen a ponton lehet megállapítani azt, hogy a 3D jelenleg semmivel se több egy nézőcsalogató elemnél. Ezt a stúdiók igyekeznek is kihasználni, és ma már rengeteg film látható ezen módon.
Azért mi tagadás, léteznek olyan 3D-s filmek, amik minőségükkel megdobják az élmény-faktort (Transformers 3; Kung Fu Panda 2), és az is vitathatatlan, hogy egy ilyen filmnek tűéles és gyönyörű képe van (miután ilyenkor nem egy filmszalagot, hanem egy nagy felbontású videofájlt vetítenek). Viszont az a megállapítás, hogy ez lenne a mozi jövője, művészi (a szerzői, de mégis blockbustereket forgató filmesek általában kerülik a 3D-t, mint például Christopher Nolan), és egyre inkább anyagi szempontból is tévesnek bizonyul - hiszen sorra dőlnek meg a negatív bevételi rekordok (Féktelen harag; Frászkarika) a 3D filmek között. Viszont érdekes módon utóbbi oldalnak az ellentettje is igaz, mint ahogy az elején megállapítottuk. Ennek a magyarázata az, hogy a 3D segítségével milliárdos határokat átlépő filmek amúgy is egy-egy iszonyat sikeres franchise egyes részei, vagyis a térhatás lehetősége ad nekik egy plusz lökést, de alapjaiban nem attól függ a létük.
Így kijelenthető, hogy a 3D jobb esetben szimpla látványelem, alapjáraton plusz bevételi forrás, rosszabb esetben meg még annyi sem. A térhatás a mai világban csúcsra van járatva, de ahogy a dolgok alakulnak, valószínűleg erősen vissza fog szorulni a következő években. A tanulság pedig az, hogy a nézőket továbbra se lehet hosszú távon átverni.
