Nyikorog, helyenként rosszul van összerakva, és itt-ott kiesik egy alkatrész - de szeretjük.
Charlie (Hugh Jackman), az egykori bokszoló a nem túl távoli jövőben az új őrületből próbál valamennyire megélni: a robotharcból. A helyzet az, hogy nem megy neki valami jól, így külön öröm, mikor a nyakába varrják sose látott, anyai ágról megárvult tizenegy éves fiát. A kezdeti nehézségek után kiderül, hogy azért van közös pont, hiszen a srác is boksz rajongó. A végső esélyként apa és fia egy rozsdás edzőrobottal, Atommal próbálnak szerencsét, és láss csodát, be is jön nekik.
"Charlie, nem hallak, szakadozik a vonal..."
A főcím alatt meglepetésként ért, mikor feltűnt Steven Spielberg neve a producerek között (hiszen a nevét a Transformers filmekkel ellentétben egyszer sem dobták be a marketing során), de az igazság az, hogy előbb utóbb tuti rájöttem volna, sőt, még hiányoltam is volna őt a stáblistáról, ha nem látom. Ugyanis produceri poszttól szokatlan módon erős a szakállas mester jelenléte az egész produkció fölött: a Real Steel Spielberg legjobb "ifjúsági" filmjeinek a szellemével rendelkezik, az egész hangulattól kezdve a bájos naivitáson át, mikor a gyermeki (vagy gyermek lelkű felnőtti) képzelet határokat nem ismerve kap szárnyra, és elevenedik meg a vásznon. És hát innentől kezdve a film, köszönhetően annak, hogy egyébként sincs elrontva, igazán szerethető lesz. Steven egyébként valószínűleg újrahasználtatta az írókkal az első Transformers-re kiszabott (egyébként zseniális) ötletét, miszerint a sztori szóljon egy srácról és kocsijáról, hiszen itt is ez az egyik helyzet, csak éppen fiú+bokszoló robotja párossal. Ez a felállás egyébként bitang jól működik (az éjszakai séta jelenetet valószínűleg majd megkönnyezik az arra érzékenyek). Spielberg nagyon tudja, hogyan kell megeleveníteni a gyermekkori fantáziálást, és a film is ezen pontokon a legerősebb.
Amit sajnálhatunk, hogy az öreg Steve nem merészkedett a rendezői székbe, hanem Shawn Lewy-nak adta át ezt a feladatot, amiből hát sokkal rosszabb végeredmény is kisülhetett volna, de sokkal jobb is. Lewy sajnos egy idő után teljesen elhanyagolja a fentebb említett témát, ami így egy felszíni kapirgálás szinten is ragad (ahogy finoman elkezdik Atom ábrázolását, majd hagyják az egészet a fenébe, az az év kihagyott ziccere) - helyette egy apa-fiú drámát kanyarít a történetből. Ez nem is lenne nagy baj, ha a film nem teljesen más érzelmi síkon kezdődne - biztos vagyok benne, hogy Spielberg nagyon egészséges egyensúllyal hozta volna össze kettőt. Viszont a film így a játékidő közepe táján egészen elbizonytalanodik abban, hogy miről is akar szólni, és ez természetesen nem jó. Ha ez nem lenne elég, hivatalos főszereplőnkkel sincs minden rendben: imádjuk Hugh Jackmant, most is hipercool, és talán ő a egyetlen oka, hogy nem akarjuk Charlie-t kitörölni a filmből, hiszen eleinte olyan ellenszenvesre sikerült ábrázolni a karaktert írói/rendezői téren, hogy csak na. Azért ez sem egy jó pont.
De minden tárgyalt, eléggé vaskos hibája ellenére a Real Steel mégis kellemes élménynek marad meg. Mert mint arról már volt szó, igazi és tiszta szellem vezényli. Ezért nézzük el neki az összes gyengeségét és ügyetlenségét (meg azt, hogy nagyon durván visszaköszönnek benne Sly bokszos filmjei), és állunk fel elégedetten a helyünkről. Korántsem tökéletes, és vannak nála jobb blockbusterek, viszont a végletekig szerethető, és hát az sokat számít. 8/10. Legközelebb még több Stevent kérünk bele, és akkor a pont is magasabb lesz.
