Tegnap került sor Zorán tizedik, jubileumi Aréna koncertjére, amin volt szerencsém jelen lenni, így most erről következik egy kis beszámoló.
Minden bántó szándék nélkül mondom, hiszen bírom az öreget, de a nagy generáció tagjai közül Zorán nekem mindig olyan kizárólag frontembernek tűnt. Ő a név, ő hozza a pénzt, de (amennyire én tudom) a szöveget a testvére, Dusán írja, a zenét többnyire a géniusz Presser Gábor szerzi, valamint Zorán nem rest mások dalait a legnagyobb tisztelettel és hozzáértéssel, de mégiscsak kölcsönvenni. Énekesi tehetsége viszont vitathatatlan - ha ő lírai dalt játszik, nincs az az ember, aki nem borzongna meg, vagy sajogna a szíve a zene szépségétől - hangja kifogástalan, nagyon jó ízléssel választ dalokat, és az egész személyében van valami, amit nem lehet nem szeretni. Dióhéjban ennyi lenne az általános véleményem a kortárs (és talán mondhatjuk, hogy all-time) magyar zene egyik legnagyobb alakjáról.
Maga a koncert a szokott tizenöt perc késéssel, 19:15-kor kezdődött, egy jó kis jammel a zenekar részéről, majd végül bejött maga Zorán is, és elkezdődött a buli. A felvezetés után mindenkinek szépen köszönt, nagyon örült, hogy eljöttünk, majd elmondta, hogy miket is fogunk ma este hallani (?). Ezután néhány jól ismert klasszikus csendült fel, majd az "első rész" zárásaként, a Kabát-dal segítségével, rendkívül ötletesen bemutatta a zenekar minden tagját.
Majd jött a fekete leves, mikor is eleget tettek a "lemezbemutató koncert" alcímnek, és a Körtánc nevű új albumról játszottak pár számot. Ebben három szám erejéig közreműködött Rúzsa Magdi, sőt, maga Presser is (bár semmi jelentőset nem csinált), majd a banda egy-egy művésze is lehetőséget kapott a szólózásra. Ezzel az egésszel nekem két gondom volt akkor és ott. Az első nem is gond, inkább csak egy megfigyelés. Szerintem egyáltalán nem szerencsés, amikor a vén rókák (Omegától egészen az AC/DC-ig) új dalokat adnak elő mai közönségnek - ettől persze szükséges, de valahogy nem szokott működni a dolog. Az ember szerintem azért megy ilyen koncertekre, hogy láthass/hallhassa kedvenceit, az összes kívülről tudott dalt velük énekelje, és átadja magát a nosztalgia teljes szépségének. Mikor Zoránék tegnap négy-öt dalt előadtak a Körtáncról, valami érezhetően nem volt helyén. Biztos vagyok benne, hogy a közönség nagy része akkor hallotta a dalokat életében először, és hát egy koncert keretein belül egy új dalt egyszerre megpróbálni hallgatni, megérteni és átélni egy kicsit sok. Kőkeményen kell koncentrálni, ráadásul az új dalok egyáltalán nem voltak olyan karakteresek, így az élvezeti érték nagyot csökkent. Másrészt pedig a bandatagok szólóival eléggé vegyesek voltak az érzéseim: egyfelől tök jó dolognak tartom, hogy ezek a tehetséges zenészek kapnak öt perc önállóságot tízezer ember előtt, ez egy iszonyat jófejség (meg hát egyszer Zoránnak is pihennie kell) - de másfelől azt éreztem, hogy én nem ezért fizettem x-ezer forintot. Hangsúlyozom, ezt akkor gondoltam, meg akkor is, mikor egy ilyen szóló után Zorán visszatért, és közölte, hogy a következő utáni az utolsó előtti dal lesz.
De hál'Istennek nem így történt, sőt, és visszatekintve a tegnapi egy tökéletes koncert volt. Le kellett futni a tisztelet köröket, ez érthető, viszont ami az este második felében történt, az valami megfoghatatlan.
Egyszer csak a színpadon ott termett az egész LGT. Zorán leült, majd elmondta, hogy negyven éves (!) az LGT, és ő úgy gondolta, megünnepli őket, és meg is van lepődve (akárcsak így utólag én), hogy a fiúkat eme nemes nap alkalmából sehova se hívták meg. Így kaptunk egy mini LGT koncertet. Felcsendült a "Magyarország", a "Miénk itt a tér" és a "Neked írom a dalt" - az élmény-faktor és hangulat áttörte a mennyezetet. Azt hiszem, ez így volt jó - ez a meglepetés-szerű megjelenés, a három gyönyörű dal, majd az elegáns kisétálás őszintén szólva jobban illet a Locomotívhoz, mint egy több ezres koncert, vagy egy gagyi tv-show. Ez így nagyon szép volt - szebb szülinapot egy banda se kívánhat magának.
Presser Gabi még maradt egy dalra, de aztán már tényleg Zoráné volt minden. A legnagyobb számai követték egymást a végtelenbe, és én már csak élvezkedtem - annak ellenére, hogy Sztevanovity valami ellenállhatatlan ingert érzett arra, hogy iszonyat felszínesen mindig elmesélje, miről fog szólni a következő dal. Mindegy, az egész csodálatos volt. A közönséggel háromszor sikerült elhitetni azt, hogy vége van (de hát aki ismeri Zoránt, az tudja, hogy nincs vége, amíg nincs "Apám hitte") - a harmadik visszatérés pedig egy nagy mixre sikerült, melynek végén felhangzott a már emlegetett Körtánc egyszer már eljátszott dala, és csodák csodájára, most működött. Az est végi extázis, és az a hatalmas szeretet, amivel előadták életre keltette a dalt, és méltó lezárása lett a pontosan három órás bulinak. Mindenki széles mosollyal távozott.
Bár az elején döcögött, a felétől kezdve az idei Zorán koncert egy felejthetetlen élménnyé nőtte ki magát. Amikor pedig észrevettem, hogy a velem szembe levő nézőtér lépcsőjének a tetején egy fiatal pár addig is végigtáncolta az egészet csak úgy fű alatt... hát, az azt hiszem életem egyik legszebb pillanata marad.
