Wes Anderson és a gyerekszerelem? Tuti párosítás.
1965-ben Sam, a tizenpáréves cserkész, és Suzy, a tizenpáréves lány egy nap közös erővel lelép, hogy aztán majd együtt éljenek, boldogan. A felnőttek, úgy mint Sharp kapitány (Bruce Willis), Ward rajparancsnok (Edward Norton), és Suzy szülei (Frances McDormand - Bill Murray) persze ezt nem hagyják szó nélkül, és minden erőt bevetve indulnak az ifjú pár felkutatására...
"Szeretlek, de te ezt nem érted"
Wes Anderson egy kuriózum. Munkái egyetlen képkockából felismerhetőek, rendezési stílusa körülírhatatlan, filmjeinek hangulata imádnivaló s egyben bizarr, történetei az elmezavar és a gyönyörűség határain táncolnak. Évekkel ezelőtt még megpróbálták őt úgy behatárolni, mint a fiatal Woody Allen reinkarnációját, de hát minden ilyen törekvés esélytelen - ez a fickó túl egyedi ahhoz, hogy bárkihez hasonlítani lehessen. Bármit csinál, arra egy valamit lehet mondani: azt, hogy "wesanderson-os". Talán egy valaki van, akivel össze lehet mérni, akiről szintén stílust neveztek el, és aki annak idején szintén gyerekkorból eredő fantáziálásokkal és érzésekkel operált - úgy van, eltaláltad, Tim Burton-ről beszélünk. Ám amíg a (dollároknak egyre inkább lefekvő) gót-zseni mindig egyedi sötétségével tálalja a szépet és a fényt, addig Anderson bájos abszurditással (hirtelen nem tudom jobban megfogalmazni) teszi mindezt, s lőn, mindig betalál, hol nagyon, hol kevésbé, de minden alkalommal maradandóan. És hogy a Moonrise Kingdom ezek közül hova tartozik? Hát, a nagyonba.
Ugyanis Anderson ezúttal pályafutásának talán legjobb témáját fogta ki, ami nem más, mint az első szerelem. Belegondolva érthetetlen is, hogy eddig miért nem repült rá erre (tudom, Rushmore, de azért az nem egészen ez a kategória), hiszen annyira adja magát a dolog, hogy a szerelem Wes szemén keresztül csudajó lesz. Mindenesetre megérte várni. A Moonrise Kingdom, azon felül, hogy magán hordozza alkotója minden eddigi stílusjegyét (ráadásul a legjobb formában), Anderson valószínűleg legszemélyesebb, és legnagyobb szívvel rendelkező filmje is egyben. Ahogy Sam és Suzy kalandját végigkíséri, azt éplelkű ember nem tudja nem imádni: az egész szinte már mérhetetlenül bájos és tiszta, az andersoni atmoszférától pedig egyenesen zseniális lesz. Rendezőnk jó érzékkel jön rá arra, hogy mit akar a közönség látni, Bruce Willis ide vagy oda, és nem rest totálisan előtérbe tolni valódi hőseit.
Ám ez sajnos nincs végig így, filmünk egy idő után elveszti egyensúlyát, és bár továbbra is abszolút működőképes, de már nem az igazi. A csapatfelállás megváltozik, Edward Norton és a többiek (akiket egyébként szintén öröm nézni) jönnek előre, Sam-ék hátra, és bár dramaturgiailag ez nem egy indokolatlan lépés, mégis megtörik valami. Szerencsére a lendület visz tovább mindent, mint ahogy a hangulat se hagy alább, és a Moonrise a közelébe se kerül annak, hogy ne egy baromi jó filmként végezze - de már sose bír olyan lenni, mint első körben, és ezen a semmilyen befejezése se segít. Egy picikét kár érte, mert lehetett volna belőle egy világraszóló masterpiece vagy örök kedvenc - így "csak" Anderson és az év egyik legjobb filmje. 9/10.
