Amíg várjuk az új Pókembert, sorra vesszük az első trilógiát, ami bár csúnya véget ért, de gyönyörűen kezdődött.
Peter Parker (Tobey Maguire) egy átlagos gimis srác - kicsit lúzer, de az esze vág, a szíve a helyén, és nagyon, de nagyon szerelmes a szomszéd lányba (Kirsten Dunst). Egy nap azonban történik valami: hősünket megcsípi egy génmanipulált pók, és ezáltal emberfeletti képességekre tesz szert - egy személyes tragédia következtében pedig annak szenteli az életét, hogy Pókemberként harcoljon a gonosz ellen. Éppen jókor, mert egy eléggé gonosz fickó (Willem Dafoe) is feltűnt a színen...
"You're amazing"
78'-as Superman, 89'-es Batman vagy 2000-es X-Men ide vagy oda, azt a képregény adaptáció hullámot, amit a filmvilág már tíz éve él, a 2002-es Spider-Man indította el. Mert Sam Raimi filmje nemcsak a kasszákat rengette meg (többek között azzal, hogy elsőként lépte át a száz millió dollárt a nyitóhétvégék történelmében), zöld utat adva ezzel fajtársai egész hadának, de egy olyan dramaturgiai formulát is létrehozott, amit azóta szinte az összes szuperhősmozi alkalmaz. Ha anno nincs a Pókember, akkor ma talán egészen máshogy nézne ki minden olyan hős filmes kalandja, aki a kilencedik művészetből lopakodott át a gyöngyvászonra. Talán nem is lennének ilyen filmek.
Mikor a Sony-nál még csak tervezgették ezt a filmet, rengeteg rendezőt kiszemeltek (Cameron-tól Fincher-ig), és még többen meg is fordultak náluk. Raimi ezek egyike volt, akinek volt pár érdekes filmje (mint az Evil Dead), de távolról se tartozott a nagy rendezők közé - mégis őt választották. Egyrészt azért, mert Pókember és képregény fan volt kiskora óta (állítólag a személyes comic gyűjteménye 25.000 példány fölé rúg), másrészt neki olyan ötlete volt, mint senki másnak: őt az ember érdekelte az álarc mögött. Mivel a bőregeret és a mutánsokat is készen kapta a közönség, a hálószövő mozija is egyből a közepébe vágott volna a dolognak, minimális háttértörténettel. Raimi erről hallani se akart, és végül ezzel nyert - nem csak a fejeseknél, de a rajongóknál és az átlagnézőknél is. Peter Parker (jó Marvel karakterhez méltóan) enyhén bonyolult életével sokkal közelebb került a földhöz és az emberekhez. Raimi legnagyobb húzása, hogy lehozta ide főhősét, esendő és szerethető figurává tette, akivel nagyon könnyen lehet azonosulni - ez, na meg az, hogy a játékidő feléig be sem öltözik Pókembernek, egy olyan trend-teremtő húzás a műfajban, amit azóta szinte mindenki használ, Vasembertől Batmanig.
De Raimi itt nem állt meg, hiszen az egyszeri filmkedvelő igényét kielégíteni ezerszer könnyebb, mint az ugrása készen álló rajongókét. Viszont lévén ő is egy közölük, filmje amennyire csak lehet, hű a mítoszhoz (ráadásul keveri a klasszikus Amazing, és a modern Ultimate képregénysorozatokat, a biztonság kedvéért) és a karakterhez, legyen szó annak érzelemvilágáról vagy fizikai megjelenéséről. Láthatóan betéve ismeri ezt a világot, utalgat jobbra-balra, komplett eseményeket idéz meg a nyomtatott eredetiből, ügyel minden fő- és háttér figurára - és ha át is formál egyet-egyet, azt is a legelfogadhatóbban teszi. Így lett a Spider-man a rajongók számára is egy alap, egy olyan film, amire már ki tudja, mióta vártak - hiszen a legszkeptikusabbaknak is biztos könnybe lábadt a szeme, mikor megláttak, hogyan szállingózik hősük a felhőkarcolók között pontosan ugyanúgy, mint ahogy azt a ronggyá olvasott füzetekben tette.
És a hangulat. Az a naiv, bájos, mégis jóleső hangulat, ami annak a következménye, hogy ez a film a legjobb arányban keveri az akciót a tini- és szerelmes filmmel. Sokan akarták ezt másképpen csinálni, sötétebbre, Begins-esre venni a figurát, de az nem működött volna. Pókember ugyanis ilyen - egyszerre izgalmas, laza, humoros és könnyen emészthető. Raimi munkája adaptációnak és szórakoztató filmnek is kiváló, amit a közönség mindkét fele szerethet, és szeret is - ráadásul, mint mondtam, egy egész hullám alapja. Az egyik legjobb szuperhősfilm. 9/10.
