Jó tudni, hogy mindig van lejjebb.
Bella (Kristen Stewart), Edward (Robert Pattinson) és Jacob (Taylor Lautner) beteges édeshármasban nevelgetik úgymond közös lányukat, a félig ember, félig vámpír Renesmee-t. Ám az idill nem tart örökké, hiszen a rossz vámpírok már útban vannak hozzájuk, azzal a céllal, hogy ne csináljanak semmit.
"Mikor élőhalott lettem, akkor éreztem magamat először élőnek" - vagy valami ilyesmi, nem emlékszem, a lényeg, hogy gratulálunk a példamutatáshoz.
Én felkészültem. Felkészültem arra, hogy még egyszer, utoljára kihullik az összes hajam (vagy manuálisan tépem ki), szétmarcangolom a karfát, beverem a vásznat, szentségelek jobbra-balra, és úgy összességében még egyszer, utoljára kiszenvedem magam a tvájlájton. Mert ez a széria számomra csak erre jó: szembesülni azzal, hogy milyen mélyre süllyedhet a filmművészet, ezen egy jót dühöngeni, és kész. Szinte már vártam, hogy ez a film a mérhetetlen emberi hülyeség újabb szintjeivel ismertessen meg, és igazából már kíváncsian voltam arra, hogy mik lesznek ezek. De a tvájlájt 4.2 csalódást okozott.
Mert ezen a filmen nem lehet se őrjöngeni, se randalírozni, se a heves vérhőmérséklet kezelésére kólát szürcsölgetni. Ezen a filmen pislogni lehet - nagyokat. És ásítani - szintén nagyokat. Mert ez a film halál unalmas. Semmi se történik benne. Természetesen felvonultatja eddigi összes ismertetőjegyét: a totál üres és agybeteg és sötét főhősnőt, a filmtörténet leghülyébb nőstényét, aki generációk példaképe; a teljesen életidegen, eltorzult papírmasé karaktereket és dialógokat; a mindenféle logikát nélkülöző történetet, amit bármelyik, 0 IQ-s tinileány írhatott volna; és persze az összes gusztustalan, hányadék, okádnivaló és beteg mögöttes tartalmat, a már jól megszokott, és nem egyszer kivesézett világnézetet és üzenetet, amik úgy hazavágják a következő nemzedék nőtársadalmának tetemes részét, hogy csak na. De ezt már láttam. Már lepereg rólam. Már egyszer kiőrjöngtem magamat rajta. Már nem tud újat mutatni. Igaz, a pofátlan X-Men nyúláson (hiszen a vámpírság önmagában nem elég nagy skill) felhúzhattam volna magam, de az nem volt akkora. Itt egy kicsit csalódott lettem, mert sok mindent vártam, de azt nem, hogy unatkozni fogok. Mire adjak hát majd egy pontot a tízből? Hiszen nincs itt semmi olyan vérlázító dolog, ami azt megérdemelné, és ami még nem fordult meg a széria életében.
De szerencsére, az utolsó pillanatban a 4.2 is meg tud lepni. Utolsó, elkeseredett döfésével kiváltja a tisztelemet, hiszen bebizonyítja, hogy tud ő lejjebb menni. Előhúz a kalapjából egy olyan fordulatot, amit Oliver Stone-on kívül mindenki gáznak tart a világon, még a legnagyobb Dallas rajongók is. Lépésével sutba vágja egyetlen, valamelyest értékelhető jelenetét (a végső nagy csatát), és ugyanakkor önmagának is feladja az utolsó kenetet: hiszen ha belegondolsz, a film önnön valóságának a síkján így a világon semmi se történt - csak páran piszmogtak egy sort, aztán kisétáltak a rétre, hogy aztán visszasétáljanak. Ezen akkorát röhögtem (az egész mozival együtt), mint még film közben soha. Ebben a nevetésben ott volt a megkönnyebbülés, a négy éven át tartó irdatlan harag összes feszkója, és az elmúlt két óra unalmának a terhe. Fantasztikus röhögés volt - olyan, ami nagyon ritkán fordul elő. Úgy éreztem, felszabadulok, és így mind én, mind pedig a film jól járt - hiszen, mint mondtam, bebizonyította, hogy van lejjebb. Ezért, de csakis ezért, kiérdemli tőlem a 2/10-et. A Twilight Saga önmagához méltó véget ért.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=sE8lcjfDL_w&feature=fvst
