Vannak filmnek, amiknél kimondhatatlanul sajnálom, hogy nem volt alkalmam őket moziban látni. Ez is egy olyan film.
1900-ban a leendő bohém Christian (Ewan McGregor) megérkezik Párizsba, hogy költészetével szépítse a világot. Ám mielőtt odáig eljutna, beleszeret a világ legszebb kurtizánjába (Nicole Kidman). Az érzés kölcsönös, ám a románc nem lehet hosszú életű: a leányt ugyanis nemcsak a showbiznisz, de egy gonosz herceg is magáénak vallja...
"Suddenly my life dosen't seem such a waste"
Létezik egy olyan szó, hogy mozimágus. Rendezőket szoktak ezzel a jelzővel illetni, és főleg áradozó kritikákban, valamint DVD-k és BD-k borítóján találkozhatunk vele. A minap elgondolkodtam ezen, hogy vajon hogy is kell érteni ezt a szót? Vajon csak a lelkesedésben túlhevült agy szüli, eléggé rövid távra, amit az ilyen olyan megjelenések kapcsán, kizárólag marketing célból majd újra előkapnak az illetékesek? Vagy ez valami több? Ki lehet mozimágus? Mit kell ahhoz csinálni? És leginkább, mérhető-e valahogy a mozimágusság, vagy ez is csak magánvélemény, személyfüggő dolog?
Szerintem nagy, és tehetséges, és mesteri és nemtommilyen rendező lehet egyrészt az, aki fogja a filmet, mint médiumot, és egy adott irányba kibővíti annak a határait. Aki valami újat, valami soha nem látott dolgot hoz létre (ezt a műveletet persze a tartalom és a csomagolás szintjén is el lehet végezni, a tuti az, ha mindkettőn). Ugyanakkor én azt is nagy, és tehetséges és satöbbi rendezőnek hívnám, aki élményt tud kihozni egy celluloid szalagból, aki szívvel és lélekkel tölti meg a mozitermet, és egy olyan érzést tud generálni a nézőben, ami semmi máshoz nem fogható. És aki ezt a kettőt egyszerre tudja, na, szerintem az a mozimágus. Erről természetesen egy szakdogányit lehetne rizsázni, alátámasztani és cáfolni a dolgot, hiszen rengeteg buktatót takar, de ezt most hagyjuk. Engem most csak egy dolog érdekel, mégpedig az, hogy esetünkben a marketing szöveg nem hazudik:
Bazz Luhrmann tényleg mozimágus.
Ez az ausztrál fickó tizenegy éve a nagybetűs musicalt tette le az asztalra, ami saját műfaja definíciójaként is működőképes. A Moulin Rouge! ugyanis minden lehetséges úton elkápráztat, legyen szó zenéről, látványról, feelingről, vagy az egyedi vizualitásról. Luhrmann egy olyan, sose látott stílust hoz létre, amiben a modern popzene keveredik a múlt századforduló környezetével, és egy teljes színskálával. Filmjének intenzitása a sokat látott mozinézőt is kikezdheti (az egyszeri nézőnek pedig keresztbe fog állni a szeme az első felvonástól), hiszen ilyen fokú, őszintén szólva szenvtelen kreativitást bazi ritkán látni. Már filmünk útjának két végpontja se semmi (könnyed komédiából lesz az egyik legnagyobb szerelmi dráma), de ehhez jön a szemkápráztató körítés, amiben minden el van túlozva, rengeteg benne a giccs és a játékosság, ami.... ami kábé leírhatatlan. És a zene. Az a hibátlan válogatás (és előadás), amitől vagy széjjel röhögöd magad, vagy végigfut a hátadon a hideg, vagy beleszorul a szíved - és nem feltétlenül ebben a sorrendben. Egyszerűbben szólva rendezőnk széjjelrobbantotta a musicalt, majd újra összerakta, és addig sose látott területekre vitte - komoly mércét állítva ezzel fel az utódoknak.
Mégis, a Moulin Rouge! ereje nem ebben rejlik - az a csillogás és a szétrepedni vágyó hangszórókon túl van. Baz Luhrmann filmje a fentebb említetteken túl a tökéletes szerelmes film is egyben. Pedig a helyzet egyszerű: fiú és lány hiába szereti egymást, nem lehetnek boldogok. Ezerszer használt dolog ez, szépsége mégis ebben az egyszerűségben rejlik, és Luhrmann ezt fokozza az összes fellelhető segédeszközzel a csillagokig. Ez a szerelemkép olyan ártatlan és naiv (na meg őszinte), hogy az ember egyszerűen feladja a cinizmusát, és csak hagyja, hogy az érzés körbejárja - akkor is, ha az kellemes, és akkor is, ha fáj. Így válik a Moulin Rouge! időtlen klasszikussá, egy kisebb filmtörténeti mérföldkővé, Luhrmann pedig így lesz mozimágus - pedig nem csinált mást, csak szeretetből filmezett. 10/10.
