Először a sztorit vegyük végig, aztán foglalkozzunk a csúcstechnikával.
Norman látja a halottakat - ebből egyenesen következik, hogy ő a város fura figurája, akit érdemes messziről elkerülni. Viszont amikor egy ősi boszi-szellem elkezd randalírozni, mindenki csak rá számíthat...
"A civilekre való lövöldözés a rendőrség dolga"
A Coraline-t is tető alá hozó Laika stúdió ismét új filmmel jelentkezik, természetesen stop-motion-el, és az ilyen alkotások minden alkalommal eseményszámba mennek - egyrészt a semmihez se hasonlítható stílusuk okán, másrészt pedig jó látni ilyen "retro-cuccot" a beltartalom terén egyre sivárabb CG-rajzfilm dömpingben. A ParaNorman (stúdiójához méltón) persze nem csak kivitelezésében, hanem történetében is a 'szerethető különc' vonalat képviseli: főszereplője egy kívülálló, horror-fan kisiskolás, aki látja a holtakat - és Cole Sear-el ellentétben jól meg is van velük.
Filmünk felütése tehát baromi jó, a stílus kedvesen morbid, és inkább a felnőttebb nézőkre van szabva az egész. Ezért különösen fájó, hogy Norman története rövid úton elsilányul - humorát és felnőttességét túlzásba viszi, mondhatnám, lassan közönséges lesz, sztorija pedig, bár halad valamerre, mégsem érzed azt, hogy egyről a kettőre érnénk. Persze így is jókat lehet rajta röhögni, hiszen egyáltalán nem egy rossz filmmel állunk szemben (a horror utalásokért külön dicséret), csak belül tök üres az egész. És hiába a már-már megtévesztően magas technikai színvonal (én néha komolyan azt hittem, hogy ez igazából egy CG film, de nem, és ez nagyon durva), ha valaminek nincs szelleme (bocs), akkor megette a fene az egészet.
Erre valószínűleg a Butler-Fell rendezőpáros is rájött, vélhetően a gyártás ikszedik évében: ugyanis a ParaNorman, miután elér egy film-közepi közepes csúcspontot, kvázi újraosztja magát. Perspektívát vált, hangnemet cserél, és lelket növeszt - és nem is akármilyet. Nagyon hirtelen, és minden megágyazás nélkül - mint valami hirtelen jött, új ötlet a munkaidő felénél, és nem lepődnék meg, ha tényleg erről lenne szó. Viszont ez a váltás olyan erős, és akkorát ugrik tőle a színvonal, hogy az ember meg is feledkezik a kételyekről és a cinizmusról. A már említett, utólag növesztett lélek ugyanis minden elsöprő, és Tim Burton is odaadná a fél karját érte. Ezzel a beltartalmi szintlépéssel párhuzamosan a művészi rész is szökken egyet, ketten együtt pedig egy olyan végjátékot eredményeznek, amit nem mindennap látni, és ami után az ember jókedvvel csettint egyet, hogy na, erről van szó.
Jót tenne a ParaNormannek, ha két külön filmként lehetne értékelni, de hát azt nem lehet. A középszerűségből induló történet túl későn kap észbe, de legalább akkor igazi, szinte felejthetetlen minőséget szállít. Ha az első fél 6, a második 8, akkor a nagy egész 7/10. Kicsit kár.
