Ne hallgass rám.
Hushpuppy és nem éppen mintaszerű apja csövesfalván éldegél. Ám egy nap, mikor az egészet az elönti a víz, és jégből kiolvadt ősállatok közelednek, életük gyökeresen megváltozik.
"Strong animals know when your hearts are weak"
Vannak hátrányos helyzetű emberek - olyanok, akik életük során váltak azzá, és olyanok is, akik már annak születtek. Ilyen egyén a hatéves Hushpuppy (ezt az idióta nevet) is, aki egy Bathtub nevű... öhm... nem éppen civilizált községben cseperedik - és aki nem látja olyan vészesnek életkörülményeit, mint amilyenek azok valójában. Benh Zeitlin filmje ezt a nézőpontot választja eme fura világ bemutatására, borzalmait próbálja lélekkel megtölteni, és ez széles körben sikerül is neki. Nos, én valahogy nem nyertem bebocsátást ebbe a körbe, Zeitlin alkotása pedig nem elvarázsolt, hanem halálra untatott. Ez a, már nem először vászonra settenkedő gettóromantika csak azért se akar bekebelezni engem - jelzem, ezzel kisebbségben vagyok, szóval annak ellenére, hogy kábé semmire se tartom ezt a filmet, nyugodtan tehetsz vele egy próbát. Valószínűleg nem azt fogod látni, amit én: nem az egyszerű ember legrosszabbik fajtájának, a büszkének/makacsnak az égbekiáltó baromságait, a sehova se tartó történetet, vagy egy végletekig irritáló kölyköt, aki majd' a teljes játékidő alatt csak ostobaságokat bír tenni - és az ősdisznókban se a teljes funkciótlanságot fogod majd felfedezni. Pedig teljesen nyitottan ültem le a Beasts elé, várva, hogy elragadjon, de ez nem jött be - és hiába áll elő a megoldás az utolsó percben, mikor a kommuna agyat növeszt, hősünk pedig szellemi vezetővé avanzsál, és kizarándokolnak a nyilvánvaló nyomorból, engem már rég elvesztett ez a film. Úgy az első perc körül. Van ilyen. 4/10.
