Sarah Polley megint leszállítja mindazt, ami miatt szeretjük őt - csak az ollót otthon felejtette.
Sarah Polley egy nap megtudja, hogy a családjában forgó ugratás, miszerint neki valaki más az igazi apja, egyáltalán nem vicc. Miután kinyomozta az igazságot, kamerát ragad, és minden érintettel elmesélteti, hogy is van ez.
"A szerelem önzővé tesz"
A filmes sulikban általában azt tanítják meg először, hogy magadról, vagy a saját életedről ne csinálj filmet - számos oka van ennek (melyek többséges az objektivitás hiánya körül forog), de a legfontosabb mind közül az, hogy a kutyát se érdekelné. Erre jön Sarah Polley (aki véleményem szerint korunk egyik legügyesebb rendezője), és 108 perces dokumentumfilmet készít arról, hogy az apja nem is az apja, hanem valaki más, és ő ennek most utánajár. Szó se róla, remekül vág neki a bulinak. A Stories We Tell eleinte nem is doksi, hanem egy doksi egy doksi készítéséről: ez a hozzáállás zseniális, hiszen a közreműködők sokkal emberibbek, sokkal többek lesznek egyszerű beszélő fejeknél, valamint humorforrásnak is kiváló. Ez egy idő után azért a margóra kerül (el azért nem tűnik), de nem baj, mert addigra már kezd is beszippantani a kirajzolódó sztori, ami annyira azért nem különleges, de mindenképpen érdekes.
Állítom, hogy ha Polley nem tör mozifilmes babérokra, akkor ez lenne az egyik legjobb dokumentumfilm, amit valaha láttam - de nem így lesz. Ez a film pont kétszer olyan hosszú, mint lennie kellene, és ennek érzete bizonyos pontokon fájdalmas magasságokba kerül. Rendezőnk egyszerűen elvész (szó szerint) saját világában, s belép a fa és az erdő birodalmába is: hiszen amikor anyuka fél órán át van agyba-főbe dicsérve, és amikor már nem tudom hanyadik, sokperces részletét nézem a gyerekkori házi videónak, akkor már kezd elszakadni valami. Ebből a tisztes történetből (és filmből) hihetetlen nagy rétestészta lesz, a jelenség pedig egyre inkább táplálja az ellenszenvet. Polley egy ponton be is vallja, hogy nem tudja pontosan, miért is akarja ezt a filmet - talán azért, hogy kicsit rendbe szedje vele az életét. Viszont ez a kutyát se érdekli - a kör pedig bezárult.
Eléggé gondban vagyok hát ezzel a darabbal, hiszen ami jó benne, az nagyon jó, kisiklásai ugyanakkor gyilkolják az élményt, és szinte az időt is megállítják a moziteremben. Maradjunk annyiban, hogy felemás. 5/10.
