Mint mindennek, a szerelemfilmeknek is két oldala van.
Noé (Russell Crowe) azt a feladatott kapja a teremtőtől, hogy mire itt a világvége, építsen bárkát, amire minden élőlényből felfér majd egy pár. A feladat nemes, ám könnyen rámehet hősünk elméje, és szeretteihez való viszonya is...
"I saw water"
Több száz milliós bevétel, díjeső, egy rakat Oscar-jelölés, instant kultusz - ezt mind megkapta bő három éve a Black Swan, rendezője, Darren Aronofsky pedig legközelebb azt csinálhatott, amit csak akart. Sokáig úgy tűnt, hogy ez a valami a Wolverine lesz, ám az utolsó pillanatban ez füstbe ment, ő pedig egy másik projecthez hajózott (bocs): egy olyan filmhez, amiről már nagyon rég álmodozott. Ez volt a Bibliából jól ismert Noé történetének nagyszabású, mai koroknak megfelelő vászonra álmodása - persze amolyan Aronofsky módra.
Jók az ilyen szerelemfilmek, hiszen az ember sokkal nagyobb hévvel, szeretettel és erővel áll hozzájuk, hiszen mégiscsak egy személyes álom megvalósításáról van szó. Az, hogy Aronofsky mit imádott annyira ebben a témába, illetve mi volt vele a célja, ha lassan is, de összeáll, a végeredmény gondolati síkja pedig nem csak elismerésre méltó, hanem gyönyörű is. Aronofsky körbejár egy embert, annak küldetését és ahhoz való viszonyát, de sokkal fontosabb, hogy ezáltal körbejárja magát a kereszténységet - méghozzá a napos, és az árnyoldalát is. Ütközteti a vallást az egyházzal, a belső szépséget és az elvakult erőszakot, ahogy pedig Noé (Russell Crowe hozza a megszokott maximumot) a jámbor hívőből átalakul az első vallási fanatikussá, lenyűgöző. Rendezőnk kvázi egyszerre dicsőíti és kritizálja kereszténységet, így annak hívei és ellendrukkerei egyaránt meghúzhatják magukat. Ám a lényeg mégse ez a fajta széthúzás, hanem egy sokkal nemesebb cél és üzenet: az egyesülés, a harmónia és a szeretet, ami egy ilyen viharos időszak után még szebben csillog. Aronofsky ezt a csodaszép ívet nagyon kitalálta, és ha csak ezen múlna, a Noah máris repülne föl az éves lista élére.
Viszont az ilyen szerelemfilmek roppant károsak is tudnak lenni, hiszen az alkotó adott esetben elvakul, nem látja a fától az erdőt, és ami a legrosszabb: önző módon készít filmet. Aronofsky-tól ez nem idegen, hiszen mind emlékszünk a Fountain-re, és bár a Noah szerencsére azt a szintet meg se közelíti, azért még így eléggé nyikorog. Ugyanis a fentebb taglalt kettősség a gyakorlatban a film kettévágását jelenti: az első 80 percben boldogan és emelkedetten, egy fantasy keretein belül építjük a bárkát, a fennmaradó időben azonban csak ringatózunk benne, súlyos dialógok, szenvedések és elmebajok társaságában. Olyan, mintha először egy Peter Jackson-féle mesét, aztán pedig a Hillcoat-McCarthy duó egyik érfelvágását néznénk - és ez a váltás, művészileg hiába indokolt, nagyon betesz, nemcsak a filmnek, de az arról kiszállingózó nézőknek is.
És ha ez nem elég, a hibák nem állnak itt meg, ugyanis Aronofsky nagy lelkesedésében nem végzi el rendesen a háziját, és bennhagyja a világtörténelem legnagyobb plothole-ját a buliban: nevezetesen azt, hogy két (esetünkben három) fiú testvér hogy rákba fog szaporodni? Annak a felismerésnek a hiánya, hogy ezt a mai közönség torkán nem lehet lenyomni (de még azt se, ha különböző neműek lennének, sőt, még az unokatestvéri szintet se) hatalmas szarvashiba. Így az a fennköltnek szánt pillanat, amikor a címszereplő egy egynemű testvérpárral közli, hogy sokasodjatok, enyhe kuncogást eredményez a nézőtéren - teljesen jogosan.
Mindezzel együtt (mármint hogy egyszerre jó és rossz) Aronoskfy víziója tiszteletreméltó, próbálkozása becsülendő, bátorsága pedig követendő. Mert számos gikszere ellenére a Noah mégiscsak egy lenyűgöző mozi, ami nem csak őszintén mesél önnön témájáról, és nem csak a művészi blockbuster fogalmát testesíti meg, hanem azt a fajta, alapanyaghoz való tökösséget is, ami nagyon hiányzik az élvonalbeli filmművészetből. Nem érdemes kihagyni - már csak azon beszélgetések miatt se, amiket elindíthat a teremből kifelé jövet. 7,5/10.
