Fej a fejben, film a filmben.
Jon (Domhnall Gleeson), az ifjú zenészpalánta egy nap óriási lehetőséget kap: beléphet másod-, vagy harmadbillentyűsnek egy igazi bandába, melynek frontembere Frank (Michael Fassbender), az állandóan műfejet hordó zseni. Hősünk él az ajánlattal, és úgy tűnik, végre valóra válnak az álmai... de ez csak a látszat.
"Régen próbababákat dugtam"
Anno a fősulin rövid ideig volt egy szobatársam, egy nagy Lynch fan, aki nagyon tudott ál-intellektüel szöveget nyomni, nagyon tudta az underground művészetet, és aki általában totál elázva és beállva jutott haza hajnali háromkor (ha egyáltalán), majd egy ilyen kalandra aztán két napot aludt, s ha éppen ébren volt, sose tudta, hol kellene éppen lennie, és sejtésem szerint az is ködös lehetett, hogy per pillanat hol van. Egy nap végül rákérdeztem, hogy haver, miért folytatod ezt az életmódot? Erre a világ leghülyébb kifogását kaptam, amit egyébként a mai napig idézgetek, hiszen ha nem is tudom pontosan, hogy mit, de valamit biztosan tökéletesen jellemez. A válasz a következő volt: Tudod, aki érti a világot, az nem bírja elviselni - hát ezért.
A Frank alatt gyakran eszembe jutott ez a srác, hiszen Lenny Abrahamson pont a hozzá hasonlóaknak mutat egy nagyon nagy görbetükröt: azon művészieskedőknek, akik nagyon tudják, mi a dörgés, hogy mi a zene (esetünkben random szavak fülvájó szintire), akik érzik és értik a létet, és ezzel a rakás bullshittel takargatják, hogy mennyire nem akarnak semmit a lógáson és egy-egy lejmolt cigin kívül. Frank bandája egy olyan együttes, melyben a tagok teszem azt egy évig "dolgoznak" egy lemezen, de egy hangot se rögzítenek ezalatt, mert minek; akiknek nincs egyetlen egy daluk se, van viszont imázsuk, egy bazi fejet hordó fickó képében, aki zenmesterként osztja az igét a szeretetről és a harmóniáról; és akik szó nélkül, mosolyogva használják ki a végletekig azt, aki segítene, aki dolgozna, pláne, ha az illetőnek van pénze. Abrahamson tökéletes képet fest a művészet és az alkotás eme kifordult, torz alfajáról, s azon húzása, hogy mindezt kőkemény fekete komédiaként tálalja, zseniális - a kritika, amit a Frank hordoz magában, elképesztően k*rvajó.
Ám rendezőnk itt nem áll meg, hiszen mások kiröhögéséből nem lehet hosszútávon megélni, van tehát B-terve, ami ha más nem is, de szép, és remek balanszt biztosít. A háttérben, az idő előrehaladtával pedig egyre inkább az előtérben az egyén helyét, annak megtalálást feszegeti, amibe az is beleférhet, hogy az ember totális tévúton jár, és az is, hogy ő olyan helyen van otthon, ami mások számára egy pöcegödör. A Frank végül nagy meglepetésemre egy nagyon is szomorú film, és egyáltalán nem a zenéről vagy a közös kreativitásról énekel szépeket (arra ott van a Begin Again), hanem a vetítés intézményéről, annak kártékonyságáról, felismeréséről, az abból való kitörésről. És nagyon okosan nem hagyja rá mindenkire a választ, az "azért vagyok itt, mert univerzálisan itt a helyem és kész"című elméletet, ez ennél sokkal összetettebb: mert önmagunk és helyünk megtalálása piszok nehéz ám, de hidd el, megéri a melót. És mivel ezt egy műfejet viselő Fassbender sanyarú története tolmácsolja, én hiszek neki. 8,5/10.
