Tegnap kihirdették 2015 Oscar-jelöltjeit, bennem pedig a lista láttán megszületett az az elhatározás, ami már hosszú évek óta készül lecsapni: leszarom az egészet.
Oscar jó néhány éve már csak fejfájást, illetve agyfaszt okoz nekem, ráadásul évente kétszer: amikor kihirdet, és amikor adományoz. Persze, van az az elfogadott álláspont, miszerint ez csak egy díj, akárcsak a többi kismillió a szakmában, hát most kit érdekel, ha mellényúl? Nos, az én véleményem az, hogy Oscar nem csak egy filmes elismerés, jóval több annál.
Elmehetsz a világ bármely sarkába, a másodikon lakó félsüket nénitől, az indonéz büfésen át egészen a chilei diáklányig, ha azt mondod, hogy Oscar, lesz valami fogalma a dologról, még akkor is, ha öt éve látott utoljára mozgóképet, reklám formában, a tévében. És ha azt mondod valakinek, a sarki hentestől, a menő ügyvéden át egészen az unkahúgodig, aki eddig csak az Avatart látta, hogy XY film Oscar-díjas, az neki valamit sugallni fog - hogy XY film minőségi, hogy az jó, sőt, azt illene is látni. Az Akadémia szobra tehát nem csak egy rakás arany és pénz, hanem a "mi a fene az" Arany Pálmával és Ezüst Medvével ellentétben széleskörű minőség -, és iránymutató, sőt, közízlésformáló márkanév, amire az átlagember a mai napig ad, akár vaktában is. Éppen ezért Oscarnak hatalmas felelősség nyomja a vállát, és éppen ezért szoktam kiakadni akkor, amikor erről megfeledkezik, és ordas hülyeségeket csinál.
Félre ne érts, semmi bajom nincs az idén felsorakozott filmekkel, Birdman, Boyhood, Budapest és a többiek legyenek csak ott, de ha nem szeretném őket, akkor se ez lenne a bajom. Ízlésbeli különbségek mindig vannak, és hogy Oscar meg én csak félig-meddig vagyunk összeszinkronizálva, az egy dolog. Olyankor csak fújtatok, mikor azt látom, hogy a Gone Girl (egy kivételtől eltekintve) sehol, ellenben az Into The Woods három nominációval rendelkezik. Akkor is csak magamban mérgelődök, hogy pofára osztályoznak ott, ahol objektívnek kellene lenni, mert azért nemá', hogy a Transformers és a Godzilla nem érdemel egy-egy effekt-, és/vagy hang-jelölést, ellentétben a Kapitánnyal. És a Lego Movie, egyébként felháborító mellőzése kapcsán is csak felháborodok, de a vége úgyis az, hogy lenyelem.
De idén van még valami, ami most aztán kihúzta a gyufát. Ami nem egyéni véleménnyel ütközik, hanem az egyszerű logikával.
Sose voltam kibékülve a legjobb film/ legjobb rendező kérdéskörrel. Persze, megérdemlik a külön díjazást, de mikor kétfelé mutatnak, mint az elmúlt években eléggé gyakran, az nekem valahogy mindig paradox érzés (Helló, én vagyok a legjobb rendező, de nem én csináltam a legjobb filmet. Helló, én vagyok a legjobb film, de nem a legjobb rendező csinált). De Oscar idén fényévekkel alulmúlta önmagát a témában.
Ha megnézed, Bennett Miller, a Foxcatcher rendezője ott van az öt legjobb rendező között. Oké.
Viszont a Foxcatcher nem került be a nyolc legjobb film közé.
Igen, lehet, hogy már volt ilyen, hiszen az én memóriám se mindenható. Igen, az is lehet, hogy a logika, a következetesség eme elmebaja csak számomra minősíthetetlen. Arra viszont elég, hogy egy életre elvágjon engem ettől az egésztől - nem csak Oscartól, hanem a díjvilágtól is.
A jövőben nem kívánok díjakkal foglalkozni, se a magánéletben, se itt a blogon, s terveim szerint ez az utolsó post, ami az "awards" címkét viseli. Őszintén szólva megkönnyebbülést érzek.
