Mielőtt még beleugranánk a nagy őszi-téli moziszezonba, gyorsan vegyük végig, miket tartogatott még szeptember vége.
Abszurd alak - Irrational Man (2015)
Woody Allen rendezői teljesítménye az utóbbi években kiszámíthatóan hullámzó. A filmtörténet egyik utolsó élő legendája 2011-ben, a Midnight In Paris-szal ráállt az 'egy mestermű - egy nagyon gyenge' útra, szóval ebből adódóan az Irrational Mannek is egy örök Woody-klasszikusnak kellene lennie. Ám sajnos nem az, viszont legalább az ellentétes tábort se erősíti. A depresszív filozófia prof Joaquin Phoenix, és az érte túlságosan is rajongó diáklány Emma Stone történetében tagadhatatlanul a mester egy minőségibb munkáját üdvözölhetjük, mely mentes bármiféle mélységtől vagy komolyságtól, ugyanakkor baromi szórakoztató a maga abszurditásában ez a fekete humorú krimivígjáték (bizony, mert a cselekményt ismét sikerült eltitkolni a marketingben). Egyszerű kis élvezet ez a film, s a belőle áradó energiát és fesztelenséget látva szerintem ez nem csak a vászon ezen oldalán van/volt így. 7/10.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=Z1CQX1trWDg
A kezdő - The Intern (2015)
Nancy Meyers a romantikus limonádék királynője, ezt kár tagadni. A rendezőnő láthatóan tudja, mi kell a nézőnek pár óra édesített agykikapcshoz, ráadásul előszeretettel célozza be az érettebb korosztályt, de úgy, hogy közben minden generációt és nemet képes szórakoztatni - vagy kissé lesarkítva a dolgot: fiatalosan csinál öreges filmeket. Humora és eszköztára egyéb elemei univerzálisak, minőség tekintetében megbízhatóak, színészválasztásai elsőrangúak. Viszont van valami, amire író létére egyre kevesebb figyelmet fordít: ez pedig a történet. Meyer munkáira egyre jellemzőbb, hogy cselekmény helyett csak ad hoc jellegű sodródással bírnak, s ez az Internnel azt hiszem most elérte a csúcspontot. Az alapszitu, miszerint Robert De Niro vénségére gyakornoknak áll, méghozzá Anne Hathaway mellé, szokás szerint jópofa, de ezen felül semmi, azaz semmi sztorink nincs - csak úgy visz minket az ár, ahogy a mindennapi életben is, csakhogy amíg ez a Lantos utcában működhet, a vásznon nagyon nem. További rossz hír, hogy a játékidő igencsak combosra sikerült, illetve hogy Meyers-szel a szentimentalizmus terén is rendesen elszalad a ló, így az egészen tisztességes (és helyenként irtó vicces) első óra szépen lassan egy végeláthatatlan giccstengerré változik, amitől jó eséllyel kap cukormérgezést a néző. Kár érte, mert volt benne lehetőség. 4,5/10.
trailer: https://www.youtube.com/watch?v=ZU3Xban0Y6A
Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni - Me And Earl And The Dying Girl (2015)
A Gleen és American Horror Story-n edződött elsőfilmes (najó, másod, de szerintem arról ő se akar beszélni) rendező, Alfonso Gomez-Rejon nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a főleg mostanság agyontárgyalt 'halálosan beteg fiatal és az ő kapcsolata' témát úgy vigye vászonra, hogy az nagyon ütős legyen. Szemmel láthatóan bejött neki: az Earl igazi Sundance kedvenc volt, és azóta is nagy fesztiváljáró, és el kell ismernem, engem is bedarált. A leukémiás Rachellel először kényszerből, majd szeretetből barátkozó, utolsó gimis évét taposó antiszociális Greg története, és s azzal járó, felfedezésre váró igazságok lehengerlőek, feldúlják a lelket, és kicsit más megvilágításba helyezik a világot a teremből kifelé jövet. És mindezt egy roppant jópofa film keretein belül érik el: Gomez-Rejon kifogástalanul adagolja a szürrealitást ebbe a komoly életbe, a középsulis létnek is kioszt egy jó kis kicsavarást, rengeteg poénnak adva ezzel lehetőséget - és akkor Greg és Earl zseniális amatőr kreativitással felvértezett filmjeiről még nem is beszéltünk. Tökéletes egyensúlyban van dráma és komédia, lelkizés és röhögés, elszálltság és életszagúság - illetve felhőtlen szórakozás és kőkemény önértékelés. Mert Greg, Earl és a haldokló csaj legnagyobb fegyvere, hogy igen, képesek rávenni még az utóbbira is, és nem is akárhogyan. 8,5/10.