Amikor látszólag az van, hogy Pókember és PrinceOfPersia összeveszik Amidala királynőn, pedig rohadtul nem, hiszen a Hurt Locker, a Taxi Driver és Rambo testvérével állunk szemben - avagy mit tesz a hazatért katona? 
Sam (Tobey Maguire), az ezredes, aki ideje nagy részét Afganisztánban tölti, most éppen otthon van, és szépen békében él feleségével (Natalie Portman) és két lányával. Közeleg a harctérre való visszatérés ideje, de Sam először még kihozza az öccsét, Tommy-t (Jake Gyllenhaal) a sittről, és kicsit segít neki újraindítani az életet. Aztán Sam elmegy harcolni, aztán kilövik a helikopterét, aztán máris afgán fogságban van. Otthon pedig azt hiszik, hogy meghalt. Testvéri együttérzésből Tommy beáll segíteni az özvegyen maradt családnak a ház körül, ám időközben közte és a háziasszony között valami elkezd szövődni, és már kopogtat az ajtón a továbblépés, az újrakezdés. És akkor Sam hazajön...
"Keféltetek, ugye?"
A Brothers az a film, ami akár a Hurt Locker alternatív befejezése is lehetne. Mert ez a film is olyan, hogy mennyire nem tud magával a katona mit kezdeni a háború után, illetve, hogy a háború mennyire szétzúzza az embert. Ezt a tartalmat a film megpróbálja családi drámába csomagloni, és így emészthetőbbé tenni magát, csak az a baj, hogy a papír alól kilátszik az ajándék. Nem igazán értettem először, hogy Natalie Portman és Jake Gyllenhaal otthoni (egyébként aranyos és kedves) románcát miért kell afgán kínzójelenetekkel megszakítani. A végére persze világos lett: a Brothers egyáltalán nem akarja magát becsomagloni és emészhetőbbé tenni. Ez a film sokkolni akarja a nézőt, a pofájába vágni, hogy igen, ez van, amíg az egyik konyhát fest otthon, addig a másiknak tüzes vasat nyomnak a lábába a sivatag közepén. És igen, az van, hogy ott kint a francban az ember elfelejt embernek lenni, és el se hiszi, hogy miket csinál - és amikor hazajön, akkor igazából már nem is jön haza.
Amúgy jó az egyensúly a két szál, a két véglet között, de a film akkor lesz igazán önmaga, amikor ezt a kettőt összekeveri. Amikor Tobey beviszi a házba, a kertbe és a konyhába a háború mocskát. Nem tettekkel, hanem a szemével. Nem hittem volna, hogy a Pókember 3 után mondok ilyet, de Tobey tud, ha akar. Itt például baromi jó. Úgy éri el azt, hogy tök félelmetes, hogy nem csinál semmit, csak néz meg hangsúlyoz, és ennyi elég, már frászt is lehet kapni tőle. Persze a többieknek se kell szégyenkeznie, Natalie és Jake is nagyon jól hozza a formáját, de ezt a meccset akkor is Tobey viszi. Baromi jó.
Nem könnyű film a Brothers, és nincs is könnyű dolga. Rámondhatnám, hogy picit uncsi, de ha gyors és pörgős lenne, akkor az a baj. Azt is mondhatnám, hogy drámához képest túl sok benne a háború, de ha az nincs, akkor nem lehetne érteni az utolsó harmadát. Ez a film két tök ellentétes dolgot próbál elmesélni aztán meg összevegyíteni 100 percben, és hát nem sikerül neki maradéktalanul. De azért összességében rendben van. Olyan jó az alapanyaga, és olyan jók a színészeni, hogy ezek együttesen elviszik a hátukon az egészet. És még az újranézés is belefér. Jó ez, tudom ajánlani. 7/10.
