A rendezők fenegyereke, Danny Boyle megint a semmiből támadva tette oda magát. De nagyon. Már megint.
Aaron Ralston egyik nap fogja magát, és nekiindul a szinte már rutin kirándulásának a kietlen sziklás pusztán. Aaron profi, pontosan tudja, mit, mikor, hogyan és miért kell csinálni. Ám egyszer a legnagyobbak is megbotlanak - így kerül Aaron egy szikla fogságába, lent a mélyben, beszorult karral. Mozdulni nem tud, a víz és az idő pedig vészesen fogy - meg kell hozni hát a legkeményebb döntést az életben.
"Ooups"
Aki látott már minimum három Danny Boyle filmet, az tudhatja, hogy azok, ha nem is mindig tökéletesek, de valami hihetetlen erővel rendelkeznek - mind vizualitás, történet és rendezés terén. Nincs ez másképpen a 127 Hoursszal sem. Ez egy kőkemény film. Nem túl hosszú, egy helyszínes, egy szereplős, de olyan feszes és izgalmas, hogy az ember csak néz: így is lehet filmet csinálni. És akkor hol van még a vége, ami egyszerűen odaszögez a székhez, köpni-nyelni nem hagy, te meg azt mondod: "hú bazé". Boyle hű marad önmagához, és mint legtöbb filmjében, itt is a végére hagyja a legjobbat, és egy lehengerlő katarzist hoz össze. James Franco nagy futása éppen olyan száz százalékig működő hatásvadászat, mint Cillian Murphy nagy ugrása az űrben, vagy Ewan McGregor hajnali szökése. És az ember csak néz: hát igen, ez a mozi. Ha meg már James Franco, akkor legalább annyit illik mondani, hogy ez a srác tényleg az egyik legjobb alakítást nyújtja. Ever.
Persze a 127 Hoursnak megvannak a maga hibái (mint a túl hosszú lezárás, a bevágott fotó, ami nagy élménybomlasztó, meg a végét leszámítva azért nincsenek nagy érzelmi csúcspontok, pedig nem ártana), de ezek utólag már nem számítanak, mert összességében egy olyan moziélmény, amit ritkán lát az ember. 9/10. Hamisítatlan Danny Boyle.
