Egy film geekekről, geekektől geekeknek.
Nick Frost és Simon Pegg elutaztak Angliából, hogy meglátogassák a san diegoi Comic-Cont, a világ legnagyobb képregényfesztiválját, aztán átfurikázzanak a sivatagon, és megnézzék az 51-es körzetet. Igen, ők is azok közé a szerencsések közé tartoznak, akik sose nőnek föl. Egyik este, a sivatag közepén találnak egy ufót, aki shortban és papucsban szívja a cigit, és úgy hívják, Paul. Pault üldözi a kormány mert megszökött a laborból, és ha elkapják megölik őt. Hőseink persze segítenek neki a szökésben, mert Paul a legjobb arc, és mert a haverok minden körülmények között összetartanak.
"Le kell állnom a cigivel"
Habár a forgatókönyv Frost és Pegg nevéhez fűződik, a film sokkal jobban tartozik Greg Mottola (Superbad, Adventureland) rendezőhöz. Illetve igazából egy nagyon szerencsés találkozása a Paul könyvnek és rendezőnek. Az írópárostól már megszokott legkirályabb totál agymenés ötvözése Mottola stílusával, ami minden eddigi filmjében az teljes ártatlanságra és a felnőtté válás egy-egy szakaszára van kihegyezve. Míg a Superbad a gimi vége előtti utolsó bulin mutatja be az "úristen, külön utak, mi lesz így a barátsággal" téma paráját, addig az Adventureland már a függetlenné válás első lépéseiről regél. A Paul is magán hordozza a felnőttesedés problémáját, ám jól ki is fordítja azt: nem kell lélekben is felnőttnek lenni ahhoz, hogy jó legyen az élet. Sőt, úgy talán még jobb is. Ahogy a negyedik iksz körül járó Frost és Pegg járja a képregényfesztivált, és tiszta rajongással nézi a fénykardokat, arra valaki vagy azt mondja, hogy ezek hülyék, vagy teljesen átérzi a helyzetüket. Az utóbbiak tudják, hogy én most miről vakerálok itt.
Eme nem mindenki által felfedezhető szépség és érzelgősség mellett viszont egy remek vígjátékot (is) kapunk, ahol csak úgy száguldanak a poénok, és a hálás road-movie műfajnak köszönhetően a legőrültebb szituációk. De a film igazi felszíni erősségei a finom utalásokban keresendőek. A comic, sci-fi és mozi fanok ezt nagyon fogják értékelni, és a már szinte pofátlan nyúlások okozzák majd a legnagyobb röhögéseket, a Hegytől kezdve a végső cameóig. Gyorsan hozzáteszem, hogy ezek a "nyúlások" felvállaltak, igazi főhajtások a nagy elődök előtt, poénra kihegyezve. Igazából valahol az egész film is az: a fanok tisztelgése saját hőseik előtt.
Bár a forgatókönyv hagy kívánni valót maga után, esélytelen, hogy haragudjunk a filmre. A Paulról süt, hogy rajongók készítették, mert ilyen tisztán és szépen csak ők tudnak szólni erről az egészről. És ezt csak a rajongók tudják igazán értékelni. Ez a mi kis intim filmünk. 8,5/10.
