Készítsd a borotvát.
Keira, Andrew és Carey az ötvenes években éldegélnek egy árvaház-szerűségben, és ilyen szervcserére tenyésztett klón mifenék (ez nem spoiler, egy pillanatig nem titkolják). Így nőnek fel, aztán már kint élnek a világban, és miután Carey szereti Andrew-t, de Andrew Keirával jár, szenvednek. Évekig. Ennyi.
Ebben a filmben egyetlen értelmes mondat se volt.
A Never Let Me Go-t úgy képzeld el, mintha a Michale Bay-féle Islandet művészfilmbe csomagolták volna. Ez még nem is lenne baj, érdekes egy klón-sztorit érzékenységgel és mélységgel bemutatni - ám filmünk sajnos átbillen a másik oldalra. A Never Let Me Go a művészfilm azon csoportjába tartozik, ami keveri az élvezhetőséget a dögunalom-mindjárt-felvágom-az-ereimet érzéssel, és innentől bukó az egész. Egy majd' húsz évig tartó szerelmi háromszög egyszerűen komolyan vehetetlen úgy, hogy a résztvevők közti érzelmi szint és kommunikáció az idő múlásával nem változik, megmarad iskolás szinten. A felnőttek ugyanazon és ugyanúgy szenvednek mint a film elején a kölykök - vicc. Így tolja el a remek és izgalmas alapanyagot a film, és válik totál kudarccá. Mert innentől már tök mindegy, mi történik, csak azt nézem, hogy mikor lesz már vége. Ráadásul hatalmas hiba, hogy a szenvedésen kívül semmivel se foglalkozunk - vagyis ennek a klón izé-mizének búcsút mondhatunk. Azért egy értékelhető (sőt, kurvajó) pillanat akad: Andrew Garfield üvölt a sötétben. Ez így hülyén hangzik, de az tényleg jó.
Ezt leszámítva a Never Let Me Go borzalmas, és csak azért kap 4/10-et, mert itt-ott átbillen élvezhetőbe. Csak aztán gyorsan vissza is fordul.
trailer:
Carey Mulligant meg gyorsan rakják vissza oda, ahonnan előszedték, mert borzalmas.
