Legalább már titánok vannak.
Zeusz (Liam Neeson) nagy bajban van, ezért fiától, Perseustól (Sam Worthington) kér ismét segítséget - Perseus meg megy, öl, megy, öl, megy és öl. Vége.
"You're sweating like a human... next it will be tears"
Valószínűleg felesleges mondani, hisz mindenki tudja, vagy legalább sejti, de azért a tisztázzuk: a Wrath Of The Titans pontosan ugyanakkora fos, mint elődje, a Clash Of The Titans. Mert mi is volt a Clash? Minden logikát és értelmet (meg titánt) nélkülöző zúzda, középszar akciókkal, király, ámde rövid életű effektekkel (a Krákent a mai napig siratom) - összességében egy olyan alja popcorn film, amit végig tudsz röhögni. Egy jó kis agykikapcsoló trash. A Wrath pontosan ugyanez, és bár egyes pontokon erőset szépít (a látvány jól fel van turbózva, és a final action is meglepően pofásra sikerült), az ott szerzett előnyét elveszíti azzal, hogy legalább egyszer az unalom legmélyebb szintjére kerül. Egy kaszaboló mozitól ez azért eléggé ciki.
Zéró agy, elvesztegetett ötletek (kedvencem a Minotaurusz, aki a lehetőségek egész tárháza és egyben a marketing fontos eleme, és aki össz-vissz tizenöt másodpercet tölt a vásznon), atom effektek, és láthatóan szenvedő Worthington-Fiennes-Neeson trio, plusz Rosamund Pike és Bill Nighy (!). Nem véletlen, hogy nem lehet a Wrath-ről sok mindent mondani. De egy dicsősége azért van, miszerint ha nem is jobb, de nem is rosszabb a Clash-nél - már ha ez dicsőségnek számít. 5/10. A Titánok Előzetesei továbbra is verik a kész filmeket.
