Hitchcock állítólagos mesterműve.
James Stewart, a tériszonyos és nyugalmazott nyomozó egy nap megbízást kap egy régi havertól: a feleségét, Kim Novak-ot kellene követni, hiszen minden bizonnyal megszállta őt egy másik nő szelleme. A követés megtörténik, de aztán a film már tök másról szól.
"Nem jó ez a hajszín"
Miután a közelmúltban a Sight and Sound nagy port kavarva megválasztotta a Vertigot minden idők legjobb filmjének, úgy gondoltam, ideje felfrissítenem az emlékeimet Alfred Hitchcock mesterművével kapcsolatban. Előtúrtam hát kazettáim rengetegéből a minimum hét éve nem látott alkotást (mely időnek köszönhetően egy szóra se emlékeztem az egészből, így kvázi az újdonság varázsa is várt rám), és nagy reményekkel ültem le elé. Bő két órával később versengett bennem a csalódottsága film iránt, valamint az értetlenkedés egyöntetű kultstátusza előtt.
Problémáim természetesen nem az idő vasfogára eredeztethetőek vissza: eszemben sincs hibaként felróni a film divatjamúlt stílusát, tempóját vagy bármely technikai elemét, hisz az a korral jár (meg különben is, ezek együttes erejének ellenállhatatlan bája van). Viszont ami kortalan, és bármely évtizedben helytállónak kell lennie, az a történet, a karakterek és a motivációk minősége, logikája, összeszedettsége. Ezeken a pontokon a Vertigo nálam eléggé alulteljesített: sztorija csapong, mellékszereplői (és azokhoz köthető konfliktusai) minden indok nélkül tűnnek el ködben, főhősei pedig következetesség nélkül vesznek negyven percenként új irányt. Persze, én is olvastam az összeesküvés-elméleteket az álom és valóság titokzatos keverékéről, amik feltevésekre hivatkozva megmagyarázzák a katyvaszt. Még szimpatizálnék is a gondolattal (hiszen bírom a szürreált), ha nem lenne teljesen egyértelmű legalább húsz momentum alapján, hogy ez a film lineáris, és narratívája semmiféle csavart nem tartalmaz. Bár való igaz, hogy megpróbálkozik annak sejtetésével.
De ezeken még túl is tudnék lépni, ha nem bosszantana halálra a második felvonás motorja, miszerint James Stewart annyira szerelmes Kim Novakba, hogy még. Kérdem én: miért? Hol és mikor, de leginkább mi alapján estek ezek ennyire egymásba, ha egyszer torony előtti ismeretségük és közös múltuk csak egy hajszállal több a minimálisnál, s az alatt se történt ekkora vonzalomra okot adó eset? Ha egy ilyen heves érzelemnek nem ágyaznak meg, akkor borul az egész – már csak azért is, mert hőseink összes későbbi tette abban gyökeredzik. Innentől kezdve minden hiteltelen, és ez mindent fel is zabál: az azonosulási pontok elvesznek, a védjegynek számító átalakítás simán tvájlájt-szintű karfakaparást vált ki az emberből, az ötlettelenség érzetét keltő finálé pedig kínomban-röhögő-görcsbe fullad. A végén meg csak tárt karokkal állok, hogy mitől ekkora film ez?
Bemutatásakor a Vertigot enyhén szólva nem szerette se a közönség, se a kritika. Évtizedekre el is tűnt (szinte szó szerint), csak a 84’-es re-release kapcsán került újra elő, és mennybemenetele is ekkor kezdődött. Azt, hogy melyik generáció ízlésének van igaza, illetve, hogy filmünk egy későn érő klasszikus vagy csak túl sokan látnak bele túl sok mindent, azt mindenki eldöntheti maga. Mindenesetre van egy legenda, biztos te is ismered: Novak egyszer odament Hitchcock-hoz, hogy karaktere motivációjáról kérdezze őt. A mester ennyit mondott: „Kim, ez csak egy fim”. 5/10
