A filmtörténetben vannak mérföldkövek. Olyan filmek, amik újragondolják az addigiakat, és megszabják az elkövetkezendőket. Ez is egy ilyen film.
Neo (Keanu Reeves), polgári nevén Thomas Anderson egy nap a legparább körülmények között rájön, hogy a világ, amelyben él, nem valódi - az csupán a Mátrix, egy program, melyre mindenki rá van kötve. Miután kiszabadul a rendszerből, nemcsak a sötét és lepukkant valósággal kell szembenéznie, hanem azzal is, hogy valószínűleg ő a Kiválasztott, aki rendbe teszi a dolgokat...
"You can't be dead"
Sokan a Star Wars sagát tartják saját legmeghatározóbb filmélményüknek, az újabb generáció a Lord Of The Rings-el van így, de bőven akadnak, akik például a Jurassic Parkra, a Die Hard-ra, a Terminátorra, a Thing-re, a Jaws-ra vagy egyéb kultmozikra esküsznek. Tudod, amikor a filmvilág úgy ahogy van beszippant egy adott alkotáson keresztül, és többé nem ereszt. Az én személyes megfertőzésemhez csaknem tizenegy éve egy bizonyos Vox magazin ágyazott meg, de a munka oroszlánrészét tizenhat nap híján pont egy évtizede a Mátrix végezte be (a TV2 közreműködésével). Nélküle, és folytatásai nélkül valószínűleg nem lennék ugyanaz, hiszen nem csak a mozgókép szeretetemet köszönhetem neki: végigkísérte egész középiskolai pályafutásomat (sőt, ő volt az alap az egészhez), és a legelső "rajongás-korszak" is hozzá fűződik. Tudnék még pár szentimentális bekezdést körmölni, de inkább zárjuk rövidre - a lényeg úgyis az, hogy nálam a zöld a mindenkori legkirályabb szín.
Pedig isteni csodák egész sorozata kellett ahhoz, hogy ez a film egyáltalán elkészüljön. Maga az ötlet a Wachowski tesók fejébe (a legenda szerint) egyszeri és megismételhetetlen villámcsapásként érkezett, miközben éppen egy új képregénysorozatot kellett volna kitalálniuk. Természetesen fő feladatukat hagyták a fenébe, és inkább felfedezték/kidolgozták új univerzumukat, melyben az embereket szüretelik, a golyók belassulnak, és egyébként is, a valósnak hitt világ csak egy átverés. Lassan egy egész messiás történetig jutottak, amit egy filmtrilógiában akartak elmesélni, és eszük ágában se volt másnak adni a rendezői széket - mindezt egyetlen addig megírt forgatókönyvvel a hátuk mögött. Naná, hogy mindenhonnan elzavarták őket. Nem volt mit tenni, elkészítették a referencia filmjüket, a Bound-ot, amivel a Warner Bros.-t már meggyőzték annyira, hogy a stúdió hajlandó volt a háromból egy részt pénzelni, mind a tíz millió dollárral - hogy a tesók nyolcvanat akartak, azon jót röhögtek. Ám végül sikerült kisajtolni a zöld utat (és a hatvan milliós büdzsét): Wachowskiék zsebre tették a tízest, leforgatták belőle a nyitó jelenetet, amitől mindenkinek elállt a szava, és már írták is alá a szerződést. Ezt így kell csinálni.
Azt, hogy egy ilyen cool anyaghoz ilyen nehezen találtak befektetőt, a rendezőpáros azzal szokta magyarázni, hogy senki se értette a koncepciót. A mozikba kerülése után is rengetegen voltak úgy vele, hogy ezt most nem értik. Pedig a Matrix nem bonyolult (legalábbis nem érthetetlen szinten) - szerintem inkább csak zavarba ejtő. Kezdő fél órája az egyik legjobb, amit valaha láttam, de ugyanakkor a legkellemetlenebb is. Wachowskiék nem tökölnek, és már az első perctől kezdve beviszik a nézőt a sűrűbe, egyetlen kapaszkodót adva (Thomas Anderson személyében), ám az se tudja, hogy mi a fene történik. Kontrollálatlanul, emésztési idő nélkül jönnek a megmagyarázatlan szürreál pillanatok, amik az idő haladtával egyre csak durvulnak - és nincs egy mellékszereplő se, akire teljes bizonyossággal mondanád, hogy na igen, benne bízunk, ő majd vezet. A fenéket. A Matrix első harminc percében minden egyes személy a nézőtéren tök egyedül van, és öt méterig se lát előre ebben az egyre ijesztőbb masszában - ha belegondolsz, ez a harminc perc tökéletes leképezése egy rémálomnak. Aztán jöhet a mindfuck.
A mindfuck, ami után joggal állhatna fel mindenki, hogy "oké, én itt befejeztem", hiszen itt már mindennél mélyebb a víz, és még mindig nincs egy istenverte fogódzkodó. Rendezőink az utolsó utáni pillanatban húzzák be a kéziféket: a tempó belassul, a para eltűnik, és lassan mindenki kezd érthetően beszélni. A kezdő hell-rideot egy nyugis, ismerkedő óra követi, amiben azért dolgozik a feszültség rendesen, de a hangsúly átkerül a film világának felfedezésére. Wachowskiék itt kinyilatkoztatnak: ez biza egy sci-fi, ráadásul olyan, amilyet még nem láttál. A két, totál ellentétes környezet (az egyik posztapokaliptikus, robot-háborús, a másik steril és ultramodern) masszív filozófiai tanokra épül, egy igazi szabadbölcsész mixre, ám a csomagolás a popkultúrából származik, egy újszerű egyveleg képében, melyben az anime, a geek kultúra és Marilyn Manson prímán megfér egymás mellett. Egy idegen, nyugtalanító, mégis tetszetős világot kapunk, amiben minden mindennel össze van keverve, és a legutolsó rendszámnak is van valami rejtett jelentése.
Aztán ezt az időszakot is leváltja valami, méghozzá egy olyan zúzás, ami nem csak anno volt teljesen hihetetlen a nyálcsorgató filmfanoknak, de még ma is simán megállja a helyét. Miután letudták a "kötelező köröket", rendezőink bedurvulnak, és megint egy rendhagyó fél órát varázsolnak a vászonra. Az ijesztgetést és bizonytalanságot egy szédületes akció-orgia váltja fel, amibe valószínűleg mindent belepakoltak, amiről valaha is álmodtak. Falbontó lövöldözés, gigantikus robbanás, epic fight, és feszült élet-halál hajsza osztozkodik a maradék időn, és egyikük se szűkölködik - olyannyira nem, hogy az akciófilm zsánerében (is) mérföldkőnek számít ez az egész hajcihő, és nemcsak a forradalmi (és azóta hülyére másolt) effektjei miatt.
A Matrix felépítését tanítani kéne. Innen-onnan lopkodott, de mégis egységes stílus, eredeti ötlet, nem egy túlbonyolított, de zseniális narratíva, két órán át folyamatosan adagolt infók, és olyan fordulatok, amiktől teljesen kiszámíthatatlan a film. Meg persze nagyszerű karakterek, akiket ugyan láttunk már párszor (mester, gonosz, szívszerelem, áruló), de mindhez jár valami plusz, amitől baromi érdekes lesz. És bár bejátszik itt az összes vallás, a kung-fu, a punk, a cyberpunk, a szürrealizmus, a filozófia, a metal, a romantika, a képregények, a hit és a sors, ez mégiscsak egy elbizonytalanodásokkal teli felnövés történet. Ki vagyok én, hol vagyok, mi a célom, meg egyáltalán, majd pont én fogom megváltani a világot, mi? Hát, bizony lehet. Fentebb említett hipercool elemek ide vagy oda, talán ez az utóbbi szál az, ami olyan vonzó lehet az ember életének egyik legproblémásabb szakaszában. 11/10.
