Different generation, same shit.
Az ötvenes években az ifjú író Sal (Sam Riley) beleveti magát az életbe: más, fűtől illatos intellektüel-jelöltekkel bandázik, a legszerencsétlenebb haverja hülyeségeihez asszisztál (közben szerelmes a nőjébe), össze-vissza utazik, néha szexel egy jót, és persze egyfolytában írni akar a semmiről.
"The only people for me are the mad ones"
Én eddig úgy gondoltam, hogy egy életérzés-filmnek (már ha létezik ilyen műfaj-szerűség) az a dolga, hogy önnön tárgyát megszerettesse velem. Hogy magaménak érezzem az adott korszakot, a milliőt, a feelinget, hogy sajnáljam, hogy nem voltam ott, mert nagyon nagy buli lehetett. Ilyen film volt anno a zseniális Boat That Rocked, ami után, sőt, már közben is úgy éreztem, hogy születésemkor eltévesztettem az évtizedet, és most azonnal a hatvanas évekbe akarok költözni, egy rádió-hajóra, ahol ott várnak a haverok. Bár nem volt szerencsém Jack Kerouac On The Road című művéhez, de úgy hallom, hogy az a könyv is hasonló érzéseket válthat ki - ellentétben a most készült filmes adaptációval. Walter Salles filmje ugyanis nemhogy közelebb visz a korszakhoz, annak megértéséhez vagy megkedveléséhez, hanem folyamatosan, két lábbal rugdos tőle egyre távolabb. Főszereplőink teljesen papírmasék (a mellékek meg kizárólag attól jók, hogy üdítően furák), történet nincs (mondjuk ez nem feltétlenül baj, ilyen esetben inkább az érzés a meghatározó), és érzés sincs (na, ez már baj), csak egy bő két órás unalom. Nem lehet kinek szurkolni, nem lehet mit lekövetni, és nem lehet mit megérteni - remek. Ha pedig a játékidő alatt nem hidegültél el teljesen a kortól és ettől az egész maszlagtól, amit ez a film kíván reprezentálni, akkor Salles a végén még ezt is megteszi helyetted, és az utolsó percekben még seggbe is rúgja azt, amit addig nem épített fel. A kérdés tehát az, hogy akart-e valaha valaki is valamit ezzel a filmmel? Nem hiszem. 3/10 (azért volt benne pár jó pillanat).
