Superman el van átkozva.
Clark Kent (Henry Cavill), az utolsó kriptoni észrevétlenül tengeti napjait közöttünk - bár azért megment pár embert, ha a helyzet megkívánja. Ám amikor népének utolsó hírmondói, Zod tábornok (Michael Shannon) vezetésével a Föld elpusztításával fenyegetnek, hősünknek tényleg minden erejét be kell dobnia...
"Szép ruhád van"
Superman köré piszok nehéz lehet bármilyen épkézláb történetet kanyarítani. Mert hiába a kult-státusz, a nemzeti szimbólum, a pénztárrengető 78’-as film, vagy az „egyik legnépszerűbb képregényhős” és egyéb vitathatatlan jelzők, tagadhatatlan tény, hogy Kripton utolsó leszármazottja a (szuper)hős társadalom egyik legunalmasabb tagja. Képes mindenre, gyengepontja alig (és általában azokon is túllép), jelleme mint egy kiscserkészé, és az emberi problémáknak is híján van (bár mondjuk nem is ember). Író és/vagy rendező legyen a talpán, aki ebből izgalmat és drámát tud kihozni. A Snyder/Goyer/Nolan trió azonban még így is rálelt a megoldásra – csak aztán úgy szabták el az egészet, ahogy kell.
A triumvirátus valószínűleg az egyetlen járható utat találta meg: alapjáraton Clark Kent/Kal El magányosságán, kitaszítottságán és tanácstalanságán kívánnak lovagolni, és ez valóban jó gondolat. Hiszen Superman vállát több, mélyen emberi dolog is nyomja (kezdve apjainak ellentmondásos tanításaival), s mint később kiderül, igazi otthonának jövője is rajta múlik. Nehéz, és valódi döntések egész sorával áll tehát hősünk szemben – az előtte tornyosuló problémahalmaz alkotói szempontból kiváló, sőt, már-már a zsenialitás határát súrolja. Így különösen fel vagyok háborodva, hogy a vizuális forradalmár Snyder, a kortárs rendezőzseni Nolan, és az újkori Batman sztorik mögött álló Goyer a világon semmi értelmeset nem tudott ebből kihozni.
Hogy most melyikük a nagyobb ludas, azt nehéz megmondani. A filmről szinte süt, hogy Snyder egy stúdiófejesek által szemmel tartott ketrecből rendezett (mondjuk a Sucker Punch után ezt meg tudom érteni), és ha nem tudnám, hogy ez az ő filmje, rá nem jönnék – minden sajátosságát sikerült kiirtani a végtermékből. Nolan nevét szerintem csak a marketing osztály vette meg, az alapkoncepció bizonyos elemein túl egy fikarcnyit se érződik a jelenléte – talán csak az abszolút nemtörődömsége (hiszen a film készültekor előbb a Rises-el, mostanság meg az Interstellar-al foglalkozik). Talán Goyer rosszabbik arca az egyetlen, ami beazonosítható – a trió forgatókönyvért felelős egyénének munkájára korábbi, szóló darabjainak amatőrsége jellemző. Szóval a Man Of Steel ötlet szinten működik, papíron valószínűleg elviselhetetlen, kész filmként pedig egy enyhébb katasztrófa.
Ez a film minimum száz méteres távolságot tart a nézővel – nem egy-egy szereplő, az egész film. A teljes játékidő alatt az az érzése az embernek, mintha üvegfal mögül nézne valami olyat, aminek a belső értékeit kivágták, és csak a magamutogatás maradt. Az egész úgy átérezhetetlen, ahogy van. Kal El-ről a világon semmit se lehet megtudni, karaktere tök üres, a benne lezajló folyamatokat pedig csak kisakkozni lehet – és itt nem hibáztatnám Henry Cavill-t, mert a semmivel nagyon nehéz dolgozni. De ez mindenki másra is igaz: Amy Adams-től Laurence Fishburne-ig az összes résztvevő papírvékony, olyan szinten üres vázak, hogy ritkán látni ilyet. Egyedül Michael Shannon az, aki nyújt valamit, de ez édeskevés. Itt mindenki, még a főszereplők is csak statiszta-szinten vannak összerakva – de hogy mihez statisztálnak, az rejtély.
Ugyanis a szerethető figurák, és így az azonosulási kapaszkodók totális hiányán túl még a vacak cselekménnyel is meg kell birkóznia annak, aki befizet erre a 148 percre. A felvezetőben Clark Kent hétköznapi és szuper élete között semmi áttűnés nincs, és mikor végre megkapjuk a piros-kék ruhát, illetve az emberiséget megszállja a gonosz, akkor a maradék időre egy állóháborúba csöppenünk. Hiába mennek a zúzások, semmi tétjük nincs, a töltelék-részek néhol irtó nevetségesek (Amy Adams kiskosztümben és űrsisakban grasszál észrevétlenül Zod hajóján, miközben Russell Crowe hologramja irányít), a beillesztett kényszer poénok pedig fájnak. Az egyes történeti szakaszok között pedig nincs határ, ez az ömlesztett jelleg pedig nagyon zavaró. Illetve nem mehetek el amellett, hogy Hans Zimmer ugyanazt az egy számot zúzza az egész film alatt, és ezért senki se szól rá.
Ezer sebből vérzik ez a film, minden lehetséges oldalról. Ennek ellenére ebből az egész brancsból Zack Snyder az én hősöm: bár tényleg megláncolva dolgozhatott, de néha csak ki tud törni egy kicsit, és ha pár pillanatra is, de megmenti a filmet. Az akciót és drámát is el tudja egy-egy pillanatra kapni (Kevin Costner kéztartása), és ha csak a vizuális tehetségének segítségével is, de néha lelket bír önteni ebbe a szerencsétlenségbe. Neki köszönhető, hogy a Man Of Steel legalább egy nézhető katasztrófa – kidolgozatlan, átérezhetetlen, értelmetlen, de nézhető. Ennyit tud tenni ötpercnyi igazi varázslat. 4,5/10.
