Haladunk a korral.
Ismét eltelt kilenc év, így, szinte már menetrendszerűen betekinthetünk Jesse és Celine életébe egy nap erejéig - ezúttal görög díszletek között.
"Mi van azzal az időgéppel?"
Richard Linklater intellektuális románca/traccspartija újabb kilenc év után immáron trilógiává (és indie-franchise-á) érett. Természetesen a szintlépés is megtörtént minden erre alkalmas területen, a társalgás minőségétől a hőseink életszakaszból adódó problémákig - a 2 és fél gyerekes családként funkcionáló álompár éppen a begyepesedés és egymásra unás szakaszát éli. Persze nem kell őket komolyan venni, nem is lehet, hiszen mind Linklater rendezése, mind pedig Ethan Hawke és Julie Delpy tekintete folyamatosan biztosít minket arról, hogy ezek túlságosan szeretik egymást, és túl jól működnek együtt ahhoz, hogy ebből szakítás legyen. De azért megpróbálják, játszanak kicsit a tűzzel, de Te is, én is, ők is tudják, már az első perctől kezdve, hogy ők egymásnak vannak teremtve, nem lesz itt baj. Jólesik ilyen embereket, ilyen kapcsolatot látni, ahol még a viták közben is szinte látni a szerelmet a szemekben, ami független kortól és időtől.
És a filmnek sajnos ez a magabiztosság ártja a legtöbbet, mert hát ilyen tudással miért izguljon az ember? Amíg a Sunset magában hordozta az egymásra találás izgalmát, a Sunrise pedig az újratalálkozás témájával és a "vajon most összejönnek?" kérdésével táplálta a feszültséget, addig a Midnight-nak semmi tétje nincs - nem több egy kis bepillantásnál régi ismerőseink életébe, annak is egy teljesen átlagos napjába (mert hogy Celine mellett ilyen meccsek havonta, mit havonta, kéthetente lezajlanak, az tuti). Ráadásul a problémák itt nem állnak meg: Linklater nem egyszer láthatóan direkt csak az időt húzza (bevezető, 20 perces, egybeállításos autókázás), és nem egy, elsőre jónak tűnő ötlete később egyszerűen tanácstalansága enyhítésének tűnik - ha pedig ez nem lenne elég, Julie Delpy is átesik párszor a ló túloldalára feminista magánszámával. Ilyen közegben és megvilágításban pedig a tartalmas eszmecserék néha bizony szófosássá silányulnak.
Szerencsére ezek a hibák egy ritka magas minőségen futó darabon (és szérián) jelennek meg, és könnyűszerrel túl lehet rajtuk lépni: ugyanis ha a Midnight eltalál valamit, azt nagyon, de nagyon eltalálja - mint például a házasságról, az életről, és a szerelem gyengébb napjairól szóló meglátásait. A Linklater/Hawke/Delpy trió a kezdeti botladozások után ismét tanít, elemez, elgondolkodtat, megnevetett és elérzékenyít, pont úgy mint, régen - csak ezúttal izgalom nélkül, pont úgy, mint az, amiről mesélnek. A Before Midnight erényei így fényéveket vernek hibáira, továbbra is a párkapcsolati filmek csúcsát képezi, és egy rossz szó nélkül állhat fel elődei mellé. Az egyetlen baja az, hogy nem tökéletes - de hát az élet sem az, így túl a negyvenen. 8/10. Találkozunk 2022-ben.
