Fincher hozza az elvárhatót: röpke két és fél óra alatt úgy kibelez egy több évezredes intézményt, hogy már a film közben visszaadod az eljegyzési gyűrűdet.
Nick Dunne (Ben Affleck) gyönyörű és okos felesége (Rosamund Pike) egy nap eltűnik - hogy hova, az rejtély, de valószínűleg emberrablás áll a háttérben. Ám a nyomozás előrehaladtával ez az elmélet megdőlni látszik: gyilkosság lesz ez, a tettest pedig házasságon belül kell keresni.
"Valentin napra vettem egy pisztolyt"
A világ egy kegyetlen hely, az élet pedig egy kőkemény küzdelem, és ha puhapöcs vagy, neked reszeltek - ha kisebb-nagyobb intenzitással is, de azt hiszem, ez az elmélet David Fincher minden filmjében megtalálható. Korunk egyik (ha nem A) legtehetségesebb rendezője, a modern krimi és thriller megújítója illetve atyaúristene most azonban durván előtérbe helyezi eme gondolatot, rendesen kivesézi azt, mindezt egy olyan sötét és sokkoló végkicsengésű filmben, amilyet a Se7en óta nem nagyon láthattál.
A Gone Girl egy (némi médiafricskával és az emberi butaságot megéneklő himnusszal körített) bokszmeccs két, egyáltalán nem egyenlő fél között. Elsőre lefutottnak is tűnik a mérkőzés, amit majd egy-két csavar és a fincheri látásmód tesz élvezetessé, de ennyi. Na, ez nem így van, Davidet nem kell félteni, mert egy olyan zseniális terv van a tarsolyában, amiről nem szólt neked előre. Filmjével olyan 30-40 percenként 180 fokos fordulatot vesz, egyfolytában keveri a kártyákat, folyamatosan hozza be az új karaktereket, szituációkat, sőt, perspektívákat is, amik mindig felborítanak mindent, amit addig láttál. Szükség is van a változatosságra, hiszen rendezőnk megint azt csinálja, amihez a legjobban ért: lassú égésű, elegáns, egyben hátborzongató thrillert, egy kiszabott kirakós játékot, ami ugyan marha nehéz, de éppen ezért öröm kirakni. Mindezt a tőle megszokott, intenzív és halálosan precíz rendezéssel, húsbavágó mondatokkal/nézésekkel/pillanatokkal, valamint a Reznor-Ross duó nyugtalanító, ámde a nagy egészhez tökéletesen passzoló zenéjével tálalja, s újdonságként egy kis fekete komédiával önti le, mert ezt a ritka gonosz filmet nem is lehetne humor nélkül ép ésszel kibírni - a mellékvágányon pedig szisztematikus megsemmisíti a házasság intézményének minden szépséget. Persze itt vannak még a szériatartozékok is, mint a kifogástalan alakításokat nyújtó színészek, vagy a gyönyörű, melankolikus felvételek, de ezt úgyis tudod már, hiszen Davidről van szó.
Talán feltűnt, hogy nem megyek bele cselekményt érintő konkrétumokba, és ez nem véletlen: minél kevesebbet tudsz, annál jobb, és a legtöbb, amit lelőhetek, az az, hogy a marketing csupán az első fél órára szól, onnantól pedig forog a világ. A világ, ami kegyetlen, ahol senkiben se bízhatsz, és amire Fincher utóbbi jó szokása szerint az utolsó felvétellel teszi föl a pontot, mondja el a tanulságot, és rakja ki a képet: ha te vagy a gyengébb, vár pokol, függetlenül attól, hogy megérdemled-e. 10/10 - az egyik legkíméletlenebb mestermű.
