Azért az már pofátlanság, ha egy film ugyanannyira jó kábé tizennegyedjére, mint elsőre.
2057-ben nagy a baj. A Nap haldoklik, és ha ő beadja a kulcsot, akkor nekünk, embereknek is leáldozott. Tudósaink persze nem ülltek a babérjaikon, létrehoztak egy nap-újraindító szuperbombát és egy hiperűrhajót, az Icarus I-et annak szállítására. Ám a hajó eltűnt valahol az űr sötétjében. Hét évvel később megismétlik ezt az akciót - és az Icarus II szépen halad a Nap felé, hét fős legénységgel, a tervnek megfelelően. Ám mikor hőseink átlépik a Földdel való kommunikációs lehetőség határát, fognak egy igen érdekes jelet. Ez a jel erkölcsi és logikai kérdéseket vet fel, megosztja a legénységet, és jó eséllyel módosítja a hajó útvonalát. Ez a jel az Icarus I segélykérése...
"Are you an angel?"
Danny Boyle filmje a Sunshine, és ez a film a Trainspotting mellett a rendező másik mesterműve (éppen ezért felháborító, hogy egy olyan baromságért kapott Oscar-t, mint a Slumdog Millionaire). Igen, a Sunshine szerintem kiérdemli a mestermű címet, mert hát ez tényleg az. Pedig a jó öreg Danny látszatra csak összekeveri eddigi filmjeit. A Sunshine magában hordozza a brutális és megrázó emberi drámát a Beach-ből, az üresség ijesztő hangulatát a 28 Days Later-ből, és a baromi jó vizuális megoldásokat a Trainspotting-ból. Igen ám, de ezt mind egy számára eddig idegen műfajban, a scifi-ben teszi, és ezzel egy csapásra egy újabb remekkel gazdagítja a manapság nem toppon lévő műfajt. Mert azon kívül, hogy ez a film kiemelkedik a Boyle-filmek közül, még a saját műfajában is egy gyöngyszemmé válik. Bár lehet, hogy az egész Stanley Kubrick-ra vezethető vissza. Mert a Sunshine úgy is felfogható, mint a 2001: Space Odessey és Shining keveréke. Viszont ha egy film elemzésénél ilyen remek filmek kerülnek szóba, akkor igazából miről beszélünk még?
Beszéljünk arról, hogy Boyle milyen mesterien teremt feszültséget egy perc alatt, és tartja (sőt fokozza) azt másfél órán keresztül? Az Icarus II üres folyosóinak látványa is éppen elég lenne, de az igazi feszkó-punch a kilátó szobában van. Amikor a fickó nézi Napot, ami betölti a szélvédőt, aztán megkérdezi a computert, hogy milyen messze vannak az égitesttől. Hát 58 millió kilóméterre. És akkor érzed úgy igazán, hogy mennyire a nagy semmiben vannak a hőseid, és már akkor tudod, hogy ilyen távolságokban kábé semmi esélyük. Vagy legyen szó a látványról? Angol a film, tehát nem volt kéznél amerikai szuperfilmekhez illő büdzsé, így "csak" 20 millió dollárba került a film. Ennek ellenére a látvány olyan, hogy bármikor felveszi a versenyt bármelyik hollywood-i monstrummal. A Nap, mint olyan, vagy maga az űrhajó, amin egyszerűen érzed, hogy hat millió tonna, és ez átjön a képről, valamint az átdigitalizálás, fényezés meg minden... fantasztikus. Zene? Ne vicceljünk, az Underworld és John Murphy csinálta a zenét, amitől jó értelemben kiráz a hideg, és ugyanakkor arra gondolsz, hogy mégis milyen szép ez az electro-zúzás (megjegyzem, a film zenéjét a mai napig előszeretettel használják más filmek is). Színészek? Akkor annyit mondok, hogy Cillian Murphy. Ez a fickó mindig egy zseni volt, de most lenyúlja az egész filmet, hiába vannak mellette még hatan. És az a többi hat is (mint Cliff Curtis és Chris Evans) olyan baromi jó, hogy csak na.
Űrhajós-thriller-horror, méghozzá a zseniális fajtából. Akárhányszor nézem meg a Sunshine-t, a végére mindig ugyanoda jutok: köpni-nyelni nem tudok. Ez egyértelműen 10/10. Én ki nem lépnék az űrbe, az tuti.
trailer: https://www.youtube.com/watch
