"It's the dark side of rock 'n' roll" - mondta Gavin a Rockhajóban, de ilyen mélységekre még ő sem gondolt.
1975-ben Joan Jett (Kristen Stewart), a vérbeli rocker elhatározza, hogy lány létére ő elektromos gitáron fogja nyomni, és összehozza a világ első csaj-rockbandáját. Ehhez talál is eléggé őrült és befolyásos producert meg néhány zenész csajszit. De még hiányzik valami: egy énekesnő. Erre gyorsan ki is szemelik a tizenöt-hat éves kis senki Cherie Currie-t (Dakota Fanning), és ezzel megalakul a The Runaways. Aztán lehet elindulni lefelé a lejtőn.
"Senki le se szarja, hogyan játszotok. Ez a zeneipar"
Ezt az idézetet filmünk a legkomolyabban veszi. Ugyanis a Runaways sokmindenről szól, de a zene nincs köztük - annak ellenére, hogy zenészes-biopic. A legközelebbi rokonságot a drogfilmekkel mutatja, nagybácsija meg valószínűleg a Brian De Palma-féle Scarface. Filmünk sötét, züllött, mocskos, és már-már az élvezhetetlenség határát súrolja. És legnagyobb hibája, amit felvonultat, hogy nincs egy olyan karaktere, akinek szurkolni lehetne, együttérzésről meg ne is álmodjunk. A tizenéves, össze-vissza kefélő, a kokótól a szemén se kilátó Dakota, vagy az egyik cigit a másik után szívó, minden nőiességét elvesztő "hű de kemény vagyok" idióta Kristen Stewart? Remek választék, köszönjük. Ha netalán két szippantás között sor kerül a zenére, akkor az maximum középszar, de inkább nagyonszar. A banda összes tagja (mind lány) feszült és utálja egymást, és ők most rohadtul lázadnak. Hogy mi ellen, azt nem tudni, de ők most lázadnak. Aztán meg csodálkoznak, hogy ez a ringyó futtatásra hasonlító rendszer (a producert játszó Michael Shannon tényleg olyan, mint egy strici) lassan összedől. Sok hülye p*csa kálváriája, kábé így foglalható össze a Runaways, a film és a banda szintjén is.
Aztán az utolsó jelenet rámutat arra, hogy ez a film egyáltalán nem siklott filmre mondanivalójában - ugyanis egy percig se akart ő a zenéről szólni. Mert mikor a már befutott Stewart (aki egyébként kitűnően alakít) egy interjú erejére visszatekint erre a sok szarra, a kép valahogy összeáll: itt egy korszakról volt ám szó. Amikor mindenki rocksztár akart lenni, és ennek érdekében mindenki piált és drogozott tárgyalt generációnkban. A zene csak évekkel később jött (már akinél). Ha így fogjuk fel, akkor a Runaways egy brutális, de mindenképpen működő (görbe)tükör a hetvenes évek lázadozó tinijeiről, és akkor ez így jó. Bár mint film továbbra se élvezhető, de legalább a szándék látszik, az önmaga elé kitűzött feladat pedig elvégeztetett. Ezért talán érdemel egy 5/10-et, de annál többet semmiképpen se - mert bármennyire is sikerül mögé látni, összességében azért rossz nézni.
