Woody Allen teljesen jogosan rakja saját magát ebben a filmben oda, ahova - mert ő tényleg egy zseni. Ha megnézed, megérted.
Gil (Owen Wilson) nősülni készül, és menyasszonya szüleinek köszönhetően eltölthet néhány napot Párizsban jövendőbeli családjával. Amíg azonban a földhözragadt, totálisan turista família leragad az alapvető látványosságoknál, Gil inkább fel akarja fedezni a várost, annak minden szépségével együtt. Egy éjjelen, egy magányos sétája közben meg is találja azt, amit mindig keresett...
"Látok egy rinocéroszt"
Saját tapasztalatból mondom, hogy Woody Allen legújabb filmje annál élvezetesebb, minél kevesebbet tud róla az ember, így aki még nem látta, annak csak óvatosan a következő bekezdéssel.
Egyik kedvenc rendezőmnek, Woody Allennek nem is tudom, mikor volt utoljára olyan igazán igazi filmötlete. Az utóbbi években biztos nem, talán a 2005-ös Match Point volt az, ahol mindenki kedvenc sztk keretese tudott valami újdonsággal szolgálni. Viszont most a Midnight In Paris kapcsán hál'Istennek újra kijelenthetjük, hogy Woody megint valami nagyot tett le az asztalra. Az, hogy a szerencsétlen író Owen Wilson (aki remekül játszik, és akiről csak a szemüveg hiányzik, annyira pontos mása a fiatal Allennek) éjszakánként egy varázslatos időutazás segítségével eljut a 20-as évekbe, és találkozik példaképeivel Hemingway-től kezdve egészen Picassóig, egyszerűen telitalálat, és a lehetőségek kifogyhatatlan tárházát kínálja. És ahogy ezt a világot író-rendezőnk kiszínezi az entellektüel dialógokkal, iszonyat szellemes humorral, egy igazi, szeretnivaló történettel, és persze nem utolsó sorban egy tökéletes szereplőgárdával (Adrien Brody forever!), az valami mesteri.
Allen természetesen hozza jól megszokott dolgait, mint a nők között őrlődő főhős, annak a "hátam közepére se kívánom" társasága, az új utak felé nyitás, a városimádat és még sorolhatnánk. Viszont talán még egy filmje se ragyogott így a szeretettől és a lelkesedéstől - látszik, hogy mindenki imádta ezt csinálni. Így azon túl, hogy Woody saját aranykorának legjobb elemeit válogatja egybe új filmjében (ami már önmagában elég lenne), még egy akkora lelket is képes kanyarítani az egésznek, hogy végeredményben a Midnight In Paris-t nem lehet nem imádni. Ez a film egy olyan felemelő és szívmelengető utazás a fények városának a lelkébe (!), aminek egy mozirajongó se tud ellenállni - lehetett bármilyen rossz kedved még az előzetesek alatt, a stáblistára tuti minimum jól fogod magad érezni, de valószínűbbnek tartom a legörömtelibb mosolyt az arcodon. Engem még az se zavart, hogy percre pontosan ki lehet találni a végét, annyira magával ragadt a feeling.
Woody Allen, 2011-ben, 76 évesen képes volt egy olyan mozgókép varázslatot összehozni, ami zsenialitásban minimum a Manhattan-hez, de akár az Annie Hall-hoz is hasonlítható, még akkor is, ha jelen alkotás a könnyed filmek táborát erősíti. A Midnight In Paris az év egyik (ha nem A) legszerethetőbb mozija, az utóbbi idők legjobb feel-good filmje, ami szépségével, humorával, de leginkább a lelkével teljesen belopja magát az ember szívébe. Kilencvennégy percnyi Párizs. 9/10.
