Szögezzük le, hogy ebben a filmben minden és mindenki nagyon jó, Rosamund Pike-al kezdve a dialógokon és poénokon át egészen a maszkmesterekig - hibát itt nem találunk. Éppen ezért most legyen szó másról.
Barney Panofsky (Paul Giamatti) nem éppen egy álompasi. Nem magas, nem délceg, nem jóképű, ellenben pocakos, kopaszodik, szivarozik, iszik, rendszeresen nősül, talán gyilkol is, valamint tévés producerként vígan él abból, hogy szemetet gyárt. Ugyanakkor Barney humoros és ravasz, de ami a legfontosabb: akit szeret, azt igazán szereti. Történetünk róla szól.
"Képzeld, ma megvettem a sírhelyünket"
Richard J. Lewis filmje megmutatja a másik oldalt, több esetben is - az embert a látszólagos szemétláda, illetve a kőkemény drámát a keserédes vígjáték mögött. A Barney's Version laza kis indie komédiának indul, a műfajhoz való karakterekkel és sztorival, amiben a hangosan röhögős poénok váltják egymást a szellemes pillanatokkal. És ez jó, a felhőtlen szórakozás alatt az idő csak úgy repül, Paul Giamattit öröm nézni, vén zsidó apját, Dustin Hoffmant szintúgy - a második esküvő pedig egy igazi poéngyár. Ám a film rendszeresen emlékeztet, hogy itt valami sokkal mélyebb lappang.
És akkor Barney szerelmes lesz (mikor máskor, mint a lagziján?), és tudjuk, hogy az komoly dolog. Giamatti ekkor megmutatja karaktere emberi arcát, azt, aki képes szeretni, de még hogy, és ezzel örökre belopja magát nézői szívébe - Lewis pedig a romantika irányába kanyarítja filmjét, újabb és újabb kiaknázandó területeket keresve (itt jegyezném meg, hogy filmünk végig remekül oldja meg folyamatos megújulását). Barney végre boldog, öröme átragad a nézőtér minden tagjára, és talán még hitet is ad nekik - hiszen ha ennek a fickónak összejött, akkor nekem is össze fog egyszer.
És akkor Barney hibázik, és a film szinte robban, annyira mellbe vág dráma - és nem is a tettleges része, hanem az, ami utána jön. Amikor egy pillanat alatt dől össze minden, és az ember szíve megszakad gyarló hőséért, aki egyszerre siratja és próbálja menteni a helyzetet - mert mindenki, Te is, én is szúrt már el valamit, de úgy nagyon, amikor vissza akarod tekerni az időt, de hát azt nem lehet. Ezen az abszolút csúcsponton minden összejön, még az is, hogy Barney tanít nekem valamit. Hogy biza nem minden fekete-fehér. Mert minden történet attól függ, hogy honnan nézzük. Barney történetét Barney szemszögéből kapjuk, és éppen ezért nem csak megértjük, de meg is szeretjük őt - és pont akkor, amikor a legnagyobb baromállat a százharminc perc során. Filmünk itt szakítja a legnagyobbat - Paul Giamatti zseniális alakításával és egy remek forgatókönyv segítségével eléri, hogy átérezzük minden bánatát, méghozzá azért, mert a játékidő alatt igazi embert sikerült kovácsolni belőle. Embert, akárcsak Te vagy én. Ahogy ezt kigondolták, megtervezték, majd pedig megvalósították, az csakis elismerést érdemel.
És akkor Barney megöregszik, és még mindig szerelmes, és még mindig küzd elszalasztott boldogságáért, akkor is, ha nem megy vele sokra - de ő már csak ilyen. Mindenesetre az ő életénél szebb, de leginkább igazibb nem túl sok volt eddig a vásznon. 9/10.
