A Return Of The Jedi-nál azt írtam, hogy az a film hatalmas elvárásokkal kellett, hogy szembenézzen. Nos, belegondolva, az mind semmi ahhoz képest, ami a Star Wars prequel-trilógiáját beindító első rész, vagyis a Phantom Menace előtt tornyosult.
A Galaktikus Köztársaságban valami nagy gubanc van, ezért a szenátor két Jedi lovagot küld a helyzet megoldására, de persze az nem lesz egyszerű, és hirtelen egy egész bolygó teljes lakosságának az élete forog kockán. Eközben a Sith-ek rég elfeledett rendje új erőre kap.
"Amire figyelsz, az a világod"
Van egy olyan általános nézet ezzel a prequel trilógiával kapcsolatban, hogy minek kellett ezt elkészíteni - a Star Wars jó úgy, ahogy van. Ezzel én magam is tökéletesen egyetértek, a ma már 'klasszikus trilógiaként' emlegetett széria úgy jó, ahogy van: egy nagyon szép egész, ami nem szorul további magyarázatra. Ugyanakkor a másik oldalt is tökéletesen megértem, sőt, még szimpatizálok is a gondolattal, miszerint bővítsük ezt a legendát. Ugyanis a Star Wars egy olyan valami, ami megérdemli, hogy folyamatosan jelen legyen, hogy időről időre frissüljön, és ezzel újabb és újabb generációkat varázsoljon el. Így az előzményfilmeket, mint alapkoncepciót jómagam jó ötletnek tartom - és mielőtt bárki elkezdene hevesen köveket dobálni felém, leszögezem, hogy arról a marketing-prostítucióról, amin az utóbbi években kedvenc galaxisunk átesett, merőben más a véleményem.
Szóval 1999-ben már tizenhat éve nem látott a mozivászon Star Wars-ot. Ez idő alatt ez az egyszerű filmcím fogalommá, sőt, intézménnyé vált, egy olyan jelenséggé, ami a mai világban megkerülhetetlen, és aminek több millió rajongója van. Egy ilyen valamihez bármilyen módon hozzányúlni nem csak szentségtörés, de öngyilkos vállalkozás is, így megmondom őszintén, nem irigylem az akkori George Lucas-t: ez a léc már olyan magasan volt, amit az emberek alig 1%-a tudna megugrani. És Lucas nem volt közöttük.
Szinte látom magam előtt, ahogy szakállas mesterünk összeírja, hogy mit kellene ezzel a filmmel kezdeni. Első pont: komolyabb hangvétel, mert unom, hogy mindenki gyerekesnek mond, majd teszünk bele politikát meg ilyeneket. Második pont: valami újat kell kitalálni. Harmadik pont: nosztalgia és utalások ezerrel, lehetőleg az egész film alatt. És igazából meg is van fejtve a Phantom (és az egész prequel-széria) átka, hiszen eme felsorolás második és harmadik pontja egyfajta ellentmondás, de a baj nem ez, hanem az, hogy filmünk ezt a paradoxont szorgosan igyekszik is betartani.
Kezdjük a pozitívummal, vagyis az új szemlélettel. Az egyből leesik mindenkinek, hogy ez a Star Wars nem az a Star Wars, és ez nem feltétlenül rossz. Lucas elismerést méltóan merészen egy stílusváltást visz végbe, kvázi egy teljesen új kaput nyit saját meséjének, amibe tényleg minden belefér. A klasszikus trilógia durva vonalait kecses ívek (elég csak a hajókra gondolni), a lézerfegyveres cowboyokat akrobatikus harcművészek, a 'leigázzuk a világot' című halál egyszerű ideológiákat pedig szövevényes konspirációk váltják fel. Ízlésesen és izgalmasan fér meg egymás mellett a hi-tech haditechnika és a márványoszlopos palota, az energiareaktor és a lovagi rendek ősi legendái, és még sorolhatnánk. Az irány egyáltalán nem rossz, a széria új megvilágításba kerül, a világ pedig akkorára tágul hirtelen, mint még soha. Nem hiába van az, hogy az ilyen olyan marketingtermékek (játékok, könyvek, képregények) inkább a negyedik rész által felállított origo innenső oldalát preferálják. Szó mi szó, a Phantom által kinyitott ablak egy izgalmasabb valamire tekint. Na de mit tud ezzel a lehetőséggel kezdeni maga a film?
Ha nagyon durván akarunk fogalmazni, a válasz az, hogy semmit - maximum egy felszínkaparást kapunk. Ennek oka pedig George Lucas, aki annak ellenére, hogy bátran új távlatokat nyitott (már megint), gyáva nyúlként viselkedik, ha bármi egyébről van szó. A Phantom-ban minden és mindenki valaminek a klónja. Alec Guniess? Liam Neeson! Rohamosztagosok? Rohamdroidok! Ewokok? Gunganek! Harcos királylány? Natalie Portman! Luke Skywalker? Anakin Skywalker, akinek még csak egy másik bolygót vagy életcélt se voltak képesek kitalálni (ez mondjuk bizonyítja, hogy a Tatooine a világmindenség közepe)! Vicc az egész, hogy mennyire nem tud Lucas a saját és jó ötletével mit kezdeni. Másol, másol és másol - ha nem tudnánk, hogy a Phantom-on kívül vannak egyéb filmek a szériában, tutira összeomlana az egész.
Ez a klónozási hadművelet ellehetetlenít mindent, és az egészből nem lesz más, mint egy rosszabb fajta nosztalgia utazás - ez a film olyan mértékben épít az előzetes ismeretekre, hogy olyat talán még nem is láttam. Az egész kimerül abban, hogy "áháá, itt jön be R2 a képbe", meg "hohóó, ez már majdnem úgy néz ki, mint a Halálcsillag", meg "óóó, nézd milyen gyanútlanul sandít itt még egymásra Anakin és Obi-Wan", és ez így megy a végtelenségig. És hogy visszatérjünk a fentebb említett első pontra, vagyis a politizálásra: ez az, ami rohadtul nem illik ide, és nem attól lesz valami felnőttes, hogy mindenki kamatlábakról kezd el beszélni (ugyanakkor ha ez a felnőttesedés volt a cél ezzel, akkor mit keresnek itt az Ewok klónok?) - az Empire anno úgy tudott magasan kiemelkedni, hogy ugyanazokat az eszközöket használta, mint másik két trilógiabeli társa. Ezt a szenátusos baromságot a mai napig nem értem, és ami még rosszabb, halálosan unom is: akárhányszor bekerülünk abba a tanácsterem félébe, mintha megállna az idő.
Az egész filmet egy rövid- és hosszútávra értett átgondolatlanság jellemzi, kezdve onnan, hogy már itt világossá válik, hogy ez a trilógia nem lesz egységes. Lucas nagyon jó dolgokat talál ki, aztán nem csinál velük semmit - a legjobb példa erre az univerzum (egyik) legcoolabb fazonja, Darth Maul, aki annyira állat, hogy arra szavak nincsenek, és George, amilyen gyorsan csak teheti, megszabadul tőle. Hogy miért? Fogalmam sincs. Itt teszem hozzá, hogy Darth Maul karaktere a legjobb, amit a három film együttesen fel tud mutatni, és ha Lucas nem lett volna ennyire buta, és végigviszi őt három filmen keresztül, akkor egy: egy olyan, még ennél is kultabb figurával gazdagíthatta volna a világot, ami simán felér Darth Vader-hez vagy a T-800-ashoz; kettő: ha a további filmek nem is lettek volna jobbak tőle (pedig de), az tuti, hogy nagyobb egységességet visz beléjük. Na de mindegy, Darth Maul a filmtörténelem legnagyobb kihagyott ziccere.
Mindezen ostobaság ellenére mégse mondanám azt a Phantom-ra, hogy rossz film, mert egyáltalán nem az. Története semmivel se rosszabb az átlag Star Wars-nál (az Empire-t természetesen nem ide értjük), karakterei bár másolatok, de azoknak jók, és a "le akarom harapni a fülemet, mert ekkora baromságokat nem bírok hallgatni" párbeszédek is a minimumra vannak tekerve. Lendülete, bár párszor megtörik, azért viszi az embert, egyes jelenetei kifejezetten jók, az agyamat pedig folyamatosan eldobom, hogy tizenhárom éve milyen mennyiségű és minőségű CG-t tudtak összehozni. És ami a legfontosabb, a Phantom hozza a feelinget. Nem tudom hogyan, de hozza. Amikor pedig a nabooi vadászgépek megtámadják azt a kereskedelmi mifene űrhajót, illetve amikor Qui-Gon, Obi-Wan és a fentebb magasztalt Darth Maul megejtik a teljes saga legjobb fénykardpárbaját, akkor bizony fülig ér a szám, és újra ott vagyok abban a messzi-messziben. És akkor bevágják, ahogy Jar Jar bénázik. Valahogy így áll össze ez az egész. Olyan 6,5 körül van, de az említett feeling miatt legyen 7/10 - ma jószívű vagyok.
