Masterpiece vagy melléfogás - ez lenne az alapkérdés. Ennek ellenére én sokáig azt se tudtam eldönteni, hogy a Prometheus jó film-e vagy nem? A választ mindenki keresse meg maga a moziteremben.
2093-ban, egy hosszú kutatás eredményeképpen a Prometheus nevű űrhajó megérkezik az LV-223-ra (ami nem egyenlő az LV-426-al). Legénysége tizenhét fő, részben tudósok, akik az emberiség eredetét kutatják a távoli bolygón. Ám amit találnak, az nem éppen szívderítő.
"A king has his reign, and then he dies"
Amióta csak hivatalossá tették azt a hírt, hogy előzményfilm készül a kult-klasszikus Alien-hez (ráadásul Ridley Scott rendezésében), hatalmas a buzz a project körül. Hiszen mégiscsak maga a xenomoprh kerül sok-sok év után újra értő kezekbe, és hát Scott is visszatér három évtized után ahhoz a zsánerhez, amit két mesterművel részben ő formált a mai képére. Két éven át jöttek a hírek szépen lassan, és nem egy változáson esett át a dolog (pl. először két filmről volt szó) - végül már mindenhol azt hangoztatták a készítők, hogy ez nem is Alien prequel lesz, hanem valami más, komolyabb, nagyobb, mélyebb. Aztán jöttek az első képek, majd az előzetesek, és minden magát komolyan vevő sci-fi (illetve film) rajongó beállított a visszaszámlálást az óráján - hiszen minden egyes jel arra mutatott, hogy végre megkapjuk azt a bizonyos világmegváltást a műfajban, amire sok-sok éve várunk.
Most, hogy a Prometheus leszállt (és egy pillanat alatt hatalmas vitákat kavart, mellyel megosztotta a jónépet), kétség sem fér ahhoz, hogy Scott valóban nagyban gondolkodott. Filmjének világa, alapfelvetései és méretei szétfeszítik a vásznat - ilyen alkotás valóban nem volt még. A vén róka képes volt arra, hogy harmadjára is vérfrissítést hajtson végre a témában, kitágítsa a mozi eddigi ismereteit, és a nexusok történetéhez hasonlóan mozgásra kényszerítse az agy fogaskerekeit. A Prometheus ugyanis egy agyalós film, aminek eszébe sincs tálcán kínálni a megoldást, csupán elhint ezt azt, amiket aztán a néző továbbgondolhat (én például javaslok egy kis fejszámolást az évszámokkal). Emiatt is gondolom azt, hogy ez a film sokkal nagyobb rokonságot mutat a Blade Runner-el, mint az Aliennel. Scott újra a sci-fi mélyére ás, újra olyan gondolatsorokra mutat rá, aminek nem feltétlenül szeretnéd látni a végét. Előhúzza az egyszer már tökélyre vitt teremtés-kártyáját is, ám nem ismétli, inkább lerombolja, majd újjáépíti azt. De nehogy azt hidd, hogy itt megáll: Ridley felrúgja a történelmet, átírja az evolúciót és a vallást, ütközteti a tudományt a hittel, valamint az ember telhetetlen természetének is bepancsol egy nagyot. Egyszerűbben fogalmazva vérbeli sci-fit csinál.
Éppen ezért szinte már felháborító, hogy milyen alapvető rendezői hibákon bukik el a film. Olyanokon, mint a feszültség keltés teljes hiánya. A Prometheuson nem csak félni nem lehet, de a legalapabb izgatottságot vagy bizsergést se váltja ki az emberből, mégpedig azért, mert Scott a szereplőiből se hozza elő ezt - annak fényében ez különösen fájó, hogy Ridley amúgy nagyon ért a hangulathoz. És a negatívumok még nem értek véget: logikai baklövések egész hadseregével állunk szemben, akár karakterekről, cselekedetekről, térbeli elhelyezésekről vagy magáról a történetről beszélünk. Persze, lehet azt mondani, hogy az utóbbi lyukak (amikből több van, mint egy ementáli sajton) Scott és az író, Damon 'Lost' Lindelof nagy tervének a részei, de ezt sajnos nem lehet elfogadni. Rendben van, ha egy filmben nincs ott az összes válasz, de amikor több a kérdőjel mint a pont, akkor kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy az alkotók fejében se tiszta minden. Amikor egy ilyen forradalminak szánt filmről beszélünk, akkor ez elfogadhatatlan - és senki ne bújjon nekem a folytatás árnyékába.
A Prometheus így nagyon kettős érzést hagy az emberben. Ott rejlik benne egy mestermű, egy magasabb szintű valami: egy olyan sci-fi alap, amit nemcsak Scott korábbi munkáival, de akár Kubrick 2001-ével is egy lapon lehet említeni. Ugyanakkor hemzseg a hibáktól, akár az apró részleteket, akár a nagy egészet nézzük. Az, hogy annyira megosztja a közönséget, mint évek óta semmi, itt gyökeredzik: valaki az egyik felét látja, valaki a másikat. Bennem az elégedettség és a csalódás viaskodik egymással - de ez akkor se több 7/10-nél. Szomorú vagyok. De legalább a látványtól ujjongva dobtam el az agyamat.
